A félelmetes angyal

A félelmetes angyal ma láthatatlan

és hallgat bennem, nem sikolt.

De nesz hallatszik, felfigyelsz,

csak annyi, mintha szöcske pattan,

szétnézel s nem tudod ki volt.

Ő az. Csak ujra óvatos ma. Készül.

Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.

Ha vélem vagy, lapul, de bátor

mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek

aljából és sikongva vádol.

Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg

s csak néha alszik. Bennem él,

de rajtam kívül is. Mikor fehér

a holdas éj, suhogó saruban

fut a réten s anyám sírjában is motoz.

Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton

s felveri. Suttog neki, lázítva, fojtón:

megszülted és belehaltál!

Rámnéz néha s előre letépi a naptár

sorjukra váró lapjait.

Már tőle függ örökre

meddig s hová. Szava

mint vízbe kő, hullott szivembe

tegnap éjszaka

gyűrűzve, lengve és pörögve.

Nyugodni készülődtem épen,

te már aludtál. Meztelen

álltam, mikor megjött az éjben

s vitázni kezdett halkan itt velem.

Valami furcsa illat szállt s hideg

lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -

így bíztatott, - ne védjen bőr sem,

nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.

Nyúzd meg magad, hiszen bolond,

ki bőrével, mint börtönével henceg.

Csak látszat rajtad az, no itt a kés,

nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!

S az asztalon felébredt s villogott a kés.