Utószó

Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.

Emlékszel még? Az üres árok.

Emlékszel még? Csorog alá.

Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.

Tél van azóta, téli éjjel.

Megteritesz a közelemben,

megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezel

éjszakáján a puszta háznak.

Inged, ruhád leengeded.

Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.

Van itt valaki?

Éber álom:

felelet nélkül átkelek

a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?

A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl

ahogy az arcom, ez a kő

röpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!

Bánt a homály és sért a lámpa.

Vékony sugárka víz csorog

a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.

Sötét szobád, akár az akna.

A falakon hideg lobog.

Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!

Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,

a semmi napja mielőtt

megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.

Mindenfelől az irgalomnak

marék havát nyujtja felém

egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,

egy menekülő felhő elfutóban.

S a lovasok zuhogó, sűrü trappban

megjönnek a csatakos virradatban.