Ifjú pár

Meg kell, hogy leljelek.

A Három Mágusénál messzibb

jövő-jelek

vontak két éjszakánkra egy eget.

Patak ágyaidat, vadcsapásaidat

nyargalva járják, rendezik

hírszerző előörseim,

uttalan cserjéseidet.

Bőrünk egy sátora alatt.

Igen, jövet

e bibliai sziklasivatagból.

Emlékszel a gyermekek-csinálta

bokor-barlangokra, zöld ág-szobákra?

A korra, amidőn a kéz

bogárnak, hüllőnek még jó barátja,

s csiga gyémántló váladékát,

a csigát magát, a békát

az emlék – a kincskeresés

kéjével teszi a nap sugarába?

Meg amikor szél kerekült,

az aranypénz-záporozásra

és magatok körül

a tengermélyi tűz-halak

kerengő akváriumára?

Bőrünk egy sátora alatt.

A – honnan is jött? – „nem szabad”

égborultára, melyben

szabadulási rettenetben

két szív kéjjel egy szárnypárrá tapad?

Bőrünk egy sátora alatt.

A kőtáblák még önmaguknak

beszéltek, nem nekünk.

Meg kell, hogy leljelek.

Zihálva ügetik be

völgyeid hosszát ménjeim.

Nyílbiztos vadászsolymaimmal,

nyílgyors szimatú ebeimmel

áradok szét

jövőm hona, hágód után már

legyező módra szétterülve

birtokba venni mind a forrást,

megcsitítani e – hány száz éve? –

tikkadtan tévelygő hadat,

tűzhellyel is, tűzhelyes házzal

kenyér- és asszony-szagúval –

Bőrünk egy sátora alatt.

És a füledben zúgó légnyomásra

és azon át – emlékezel? –

a rémült hallgatódzásra a messzi

– a fenti! –

elmostohult világ

szekér-, szülő-, eb-zajára, folytonos

„hol vagytok?”-jára s a vágyra:

tovább

ezen a lomb-szobán, ezen a szorongáson át,

még beljebb-összébb rejtekezni,

futni, feledni, igazi házra lelni,

ma már tudod, oda menekedni

– hátra? előre? – a tájra, mit a gyermek

felnőtt szíve csak asszony-ölben lel meg,

ha nem feledni dől szeretni,

hanem belenézni a napba –

Ami a törvény s a jövendő.

S már tán nem is reménytelen.

Átnyúlok benned, végigúszlak,

repüld át sivatagomat.

Viking vitorláim feszítve,

futó tevéimnek sziszegve

kerítem fővárosodat,

hisz én hozom országodat,

megtisztítva és átfésűlve,

lemosva bűneidtől is,

letörölve, akár egy asztalt –

Bőrünk egy sátora alatt.

Két számüzetés egy honában –

Két magány egy csillag-űr csarnokában

Emlékszel, a két gyermek-

szív egymáshoz hogyan szorult?

Riadtan össze-visszavertek,

egymás körül addig kerengtek:

valami kettő – Ez meg Az –

vívódva, ellökődve s újra

összecsapódva eggyé bonyolult,

jó lett a rossz,

a lehetetlen lett igaz,

millió friss csillag-gyümölccsel

fölénk megint a Mindenség borult –

föllélegeztél:

odaföl! – hátha, hátha,

ha megváltás nem is, valami vissza váltás,

izelítőül, mutatóul,

mint az a csillag –

Két szívünk egy halastavában,

folyamában, vízrendszerében.

Két madarunk

egében. Összes ösztönünk

kettős birodalmában.

Szóértő érzékszerveink

közös monarchiájában, hol ím

a csodás épp az, ami ismerős,

és ismerős a sose-látott.

Öt világrészedben, amely forog

a két jeges pólus között, mert

hisz születünk és meghalunk –

Hogy Stanleyként föltérképezzelek.

Otthon legyek.

Teremtőként jelenvalóbban –

amíg lehet –

a takarékos Nap alatt.