Szerda (Ez az ablakban megülő napfény…)

A „Kenyércédulák” című sorozatból

Ez az ablakban megülő napfény,

annyit se melegít, hogy bárkinek bárhová

egy könnyes csókot küldeni, ha mondjuk,

vagy halvány esély lenne egy kivételes

pillanatban, és mehet tovább az élet,

ölni, hazudni, a sötét, hideg forgatag.

Vagy mi az, hogy belőlem valami,

hogy odakínálnám időről időre a védtelen

oldalamat, és akkor az lenne az egész,

amelyben nagy nehezen lelepleződöm,

és aztán csak gyűjthetem egyre szálanként

és százasonként az örömöket.

Nem kell már senkinek a testem pusztán,

csak a lelki értékeket tartják számon,

amiért én is annyira hálás tudok lenni

néha a napnak, a holdnak és a mindenségnek,

hogy elúszom benne akár a legközelebbi partig is,

ahol kirakom a zsebemből a féktuskókat.

És akkor erre billenteni, mert lehet,

vagy akármerre az alkalom, hogy engedem-e

vagy még inkább engedem, mígnem már

nincs hová, hanem visszatér a hosszú,

korai vég a maga kis konkrétumával.

És abban pedig a rövid, kései kezdet.