Vasárnap (Vigyázni kell…)

A „Kenyércédulák” című sorozatból

Vigyázni kell, mert érett meggy ütődik a térdemnek,

hónaljammal egy egész csalánt gyökerestül kiszakítok,

egy megriadt madár a fülemet súrolva röppen át

egy másik fára, s ahogy hátraugrom,

rozsdás lábasba lépek.

Mert átdobálnak mindent, fazekat, lábast,

lyukas gumilabdát és más egyebet, hogy talán arra

itt még szükség lehet, s valóban, ha formája van,

volt valakié, megmaradt benne tegnapról, esetleg

még régebbről egy kis esővíz, ha abban tükröződik

az állott, barna fény, mert az itt a kertben senki másé,

akkor egy pillanatra meg lehet csodálni,

aztán úgyis elutazom.

De ha szövetből varrt, rongyokkal kitömött,

életnagyságú szamarat hajítanak át nagy ívben,

kapjam el, vigyem végig az utcán, mintegy megmutatva

neki mindent és őt is láthassák, találkozás tehát,

így mesterségesen, vagy valami gyenge üzenet

egy kézimunka-világból, miközben tudom,

magamból fordítok ki valamit, szürkét, puhát,

farka van, azt cipelem a vállamon, és a végén adjam tovább

valakinek, az más, akkor a menekülésből is menekülök,

száguldó cirkuszvonat tetején szaladok előre,

utánam a fehér bohóc kopott aktatáskával,

az egyházi adót akarja beszedni húsz évre visszamenőleg,

de tojásban is jó lesz. Sötétség, alagút.

Alig mozdulok, csak egy madzagon lógó óratüskétől

akarok elhúzódni, a könyökömmel mégis felborítok

egy felbokrétázott hármasdarut.