A Krisztinában

Hányszor ültem így templomok alatt,

sárga falukat sütötte a nap.

Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,

mint kővel rajzolt gyermekkori kép,

s fénylett, összehúzott szemembe érve

a déli, nyári sárga-kék.

Azóta láttam tengerek felett,

az oszlopokon hogyan verdesett,

hogy dobogott a vonalakba zárva

a márvány görbe erein a sárga,

s micsoda távolt tükrözött

a kék az oszlopok között.

Volt már, hogy a kék megsötétedett,

mint óriás tó, ibolyaszínű lett,

egy vékony fiú szobra állt a térben,

az ibolyaszín előtt hófehéren,

s oly élesen, mint a sötétedő

élet előtt a mult idő.

Itt, ez a sárgaszín narancs.

S – ez kellett még – egy raj galamb

csap föl, mintegy szita alól

egyszerre a templomfalon,

s megborzolják a nagy, avitt,

csapott tető vonalait –

Szorong a szív. S benne szorong

a nyári fény, a sok torony,

ibolyaszín, a messze, vékony

szoborfiú, az omladékon

az oszlopok, a kupolák,

szorong a szívben a világ –

Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet,

a sárga mögött lengesd meg a kéket,

hogy megmaradjon, mozdulatlan,

egy szárnycsapásnyi mozdulatban.