Szellemek utcája

Minden ellenemre van. Én nem kivások többé táncokat,

Olyat nem tudsz mutatni pajtás, - nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,

Sem zenét, - minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot

S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,

A mélyen elrejtező, néma férfikort.

E sugallat hűvös. - Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka

És abban minden lobogásban volna, - hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait

A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!

S még néhány lépés lenne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is

És régi, kipróbált szíved kutyáknak vettetik.

Igen, - szerettem egykor sokmindet: hajósok énekét,

Szédítő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…

Mi mindent szerettem, már nem tudom.

Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,

Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát

Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:

Egyetlen teljességem. - Ne higgyétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.

Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? - Sötét vagy-e?

Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!