Éjfél után

Kirakom a kést, az órát, a vén

naptárt, a sok sulyt, papirost,

ülve magamban az ágy peremén

nem bánom, nem fáj az se, most

hogy nem az enyém, -

hogy melléd nem én

fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt

nézem a hessenthetlen éjt,

amely besziv majd és feloldja majd

a szenvedést és szenvedélyt,

lágy mosolyodat,

mely napjaimat

nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sirhoz szoktatom

- elszoktatva tőled - magam?

Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom

hangosan száll, oly magasan

járok kapkodón,

zihálva nagyon,

mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?

Hogy elmaradtál lágy világ!

Barackfa-illatod utánam ér

átfog, visszahuz, elbocsát,

lassan, mint ki fél

nézek vissza mély

meredélyedbe, gyönyörü veszély.

Az óra, hol mint alvó csiz piheg

hol mint... gyors lépteim után

köveivel az ösvény megered

lefoly egy vad hegy oldalán -

Hullok, fölkelek,

némán igy megyek

mind messzebb, meleg

édes valóság, szép honod felett.