Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!

A nyár

 ellobbant már.

 A széles, szenes göröngyök felett

 egy kevés könnyű hamu remeg.

 Csendes vidék.

 A lég

 finom üvegét

 megkarcolja pár hegyes cserjeág.

 Szép embertelenség. Csak egy kis darab

 vékony ezüstrongy - valami szalag –

 csüng keményen a bokor oldalán,

 mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

 a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,

 mint elnehezült kezek,

 meg-megrebbenve tartogatják

 az alkonyi tüzet,

 a párolgó tanyát,

 völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,

 minden tagja a földre néz.

 Cammog vállán a megrepedt kapa,

 vérzik a nyele, vérzik a vasa.

 Mintha a létből ballagna haza

 egyre nehezebb tagjaival,

 egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,

 szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve

 lassudad harangkondulás.

 És mintha a szív örökről-örökre

 állna s valami más,

 talán a táj lüktetne, nem az elmulás.

 Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc

 volna harang

 s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.

 S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:

 Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja

 a pántos égbolt lógó ajtaját,

 melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,

 csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

 a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

 holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át

 s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

 Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak

 ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág

 s a pusztaság

 fekete sóhaja lebben -

 varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,

 mint külön kis téli éj,

 egy tehervonat a síkságra ér.

 Füstjében, tengve

 egy ölnyi végtelenbe,

 keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,

 mint kis egérke, surran át a fény,

 a téli éjszaka fénye.

A városok fölött

 a tél még gőzölög.

 De villogó vágányokon,

 városba fut a kék fagyon

 a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,

 gyártja a kínok szúró fegyverét

 a merev éjszaka fénye.

A város peremén,

 mint lucskos szalma, hull a lámpafény,

 kissé odább

 a sarkon reszket egy zörgő kabát,

 egy ember, üldögél,

 összehúzódik, mint a föld, hiába,

 rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol

 egy rozsdalevelű fa,

 mérem a téli éjszakát.

 Mint birtokát

 a tulajdonosa.