Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,

 Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,

 Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó

 S rájuk ragyog a csillagszerelem,

 Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,

 E nagy, bíbor virághoz, mely beteg

 És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -

 Gyász és nyomor borával telve meg!

 Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús

 Juhászkolomp a végtelen teren

 És fölver-e egy percre álmaidbul,

 Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,

 A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,

 Csak okosan, csak adni, venni, ölni,

 Törvényesen, míg az idő lejár.

 Csak enni, nőszni és álmodni néha,

 De óvakodva, mert itt élni kell,

 Potom a szépség és művésze léha,

 Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először

 Kerített össze minket alkalom,

 A boldogságos, békés délelőttön

 Gauguinnek száz lázálma a falon?

 A sárga fényben a kövér banánok

 S a sárga tájon barna emberek,

 Az elveszett Éden, mely fájva-fájón

 Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.

 S a furcsa bálvány, szent fából faragva,

 Mosolya sír és bánata mosoly,

 Önarcképem! - mondottad és a zajban

 Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal

 A kis csapszékben, hol Watteau lakott,

 Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal

 S tegnapnak láttad már a holnapot.

 A Köröst néztük és láttuk Velencét,

 A kávéházban Goethe ült velünk,

 Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,

 A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,

 Hisz még nem hullottál az éjbe le,

 Még ég fölötted estenden a villany,

 Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?

 Lajos, hiszen mi voltunk már azóta

 Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...

 Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,

 De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,

 Mint ez a másik, józan, gaz pokol,

 Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár

 S a legszebb vágy legrútabban lakol.

 Te ott maradtál: téren és időn túl

 Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,

 Nem hallasz már ugatni szűkölő bút

 S nem látod a halált, amint arat,

 A mosolyt, melyet festett Lionardo,

 Nem látod a nőn, - csöndesen halad

 Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,

 Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden

 És finoman - hisz művész vagy, Lajos -

 Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten

 Legyen irgalmas. Ó csodálatos

 Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,

 Alázatos, hű, tőled nem kiván

 Már e plánéta semmit és a holdba

 Nakonxipán vár már, Nakonxipán!