Lajos, elér-e hozzád még a hangom,

Ljudevite, stiže li do tebe sad moj glas,

 Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,

 Đto baš kao topole navečer drhtat zna

 Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó

 Kad na njima sutonskih njiše se zvona zov

 S rájuk ragyog a csillagszerelem,

 I kad na njih blistava ljubav zvijezda sja,

 Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,

 Stiže l do tebe glas moj, do tvog srca,

 E nagy, bíbor virághoz, mely beteg

 Do tog crvenog cvijeta što bolestan je, snen

 És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -

 I do tvog mozga? – O, taj meni dragi pehar

 Gyász és nyomor borával telve meg!

 Što vinom jada je i bijede ispunjen! –

 Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús

 Stiže l do tebe glas moj, naivan, žalostan,

 Juhászkolomp a végtelen teren

 Pastirskog zvona klepet u daleki beskraj,

 És fölver-e egy percre álmaidbul,

 I da li te na tren bar iz snova tvojih budi

 Melyekben nincs már többé értelem?

 U kojim su već mrtvi razum i osjećaj?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,

O, razumu! Kako te drugi koristit umiju,

 A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,

 Kramari, burzijanci, gusari i bećari

 Csak okosan, csak adni, venni, ölni,

 Što pametno uzimaju, daju, pa čak i ubiju

 Törvényesen, míg az idő lejár.

 Po zakonima, jasno, jer tako teku stvari.

 Csak enni, nőszni és álmodni néha,

 Tek piti, žene uživati, ponekad i snit još,

 De óvakodva, mert itt élni kell,

 Al oprezno sve, jer tu treba živjet uz smijeh,

 Potom a szépség és művésze léha,

 Ljepota je ništa, umjetnost je raskoš,

 Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

 Spas je samo jedno, da, jedno tek: uspjeh!

Lajos, emlékszel, amikor először

Ljudevite, sjećaš li se kad nas prvi pu

 Kerített össze minket alkalom,

 Sastavio slučaj; nudilo na se vidu

 A boldogságos, békés délelőttön

 U ono sretno mirnodopsko doba

 Gauguinnek száz lázálma a falon?

 Sto grozničavih snova Gauguina na zidu?

 A sárga fényben a kövér banánok

 U žutu sjaju nabrekle banane,

 S a sárga tájon barna emberek,

 Na žutu tlu pak smeđi mladi ljudi,

 Az elveszett Éden, mely fájva-fájón

 Izgubljen Eden šti je bolno-bolno

 Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.

 Drhtavim plačem bibao nam grudi.

 S a furcsa bálvány, szent fából faragva,

 I čudan totem iz drveta svetog

 Mosolya sír és bánata mosoly,

 Što smijeh plač mu, a tuga smiješkom struji,

 Önarcképem! - mondottad és a zajban

 – Moj portret! – reče ti, u onoj buci

 Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

 Smijeh ti grmnu ko da vjetar huji.

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal

Ljudevite, sjećaš li se, proljeće, Varadin,

 A kis csapszékben, hol Watteau lakott,

 U maloj krčmi gdje je Wateau odsjedao,

 Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal

 Nacrtao si me, željezni šešir, markiz fin

 S tegnapnak láttad már a holnapot.

 I kao na jučer si na sutra gledao.

 A Köröst néztük és láttuk Velencét,

 U Kerešu vidjesmo tad Veneciju,

 A kávéházban Goethe ült velünk,

 Goethe je u kavani s nama sjedio,

 Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,

 Za ljubav molili smo Grandet Eugeniju,

 A csillagot kerestük, amely letünt.

 Tražili smo zvijezdu, sjaj joj izblijedio.

A csillagot kerestük... merre is vagy,

Tražili smo zvijezdu... Gdje li si sada,

 Hisz még nem hullottál az éjbe le,

 Ta još u mrat ti nisi sav utonuo,

 Még ég fölötted estenden a villany,

 Još žarulje na tebe noću svjetlost pada,

 Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?

 Temperaturu mjere, zar si već klonuo?

 Lajos, hiszen mi voltunk már azóta

 Ljudevite, odonda bijasmo već gdje štura

 Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...

 Noć je, ti znaš, pa zašto kazati gjde je to,

 Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,

 Gdje duša sama kuca, kucuka kao ura,

 De nem mutat időt, irtóztató.

 Al ne kazuje vrijeme, užas gdje vlada go.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,

Ti ostao si tamo, čujem, i bolje ti je

 Mint ez a másik, józan, gaz pokol,

 Neg na ovom svijetu sred pakla stvarnoti,

 Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár

 Gdje briga, piće, žene, kulučenje te bije,

 S a legszebb vágy legrútabban lakol.

 Gdje mre najljepša čežnja zarad nemarnosti.

 Te ott maradtál: téren és időn túl

 Ti ostao si tamo, izvan prostora, vremena,

 Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,

 Šećeš po vrtu mira ispod zvjezdana mosta,

 Nem hallasz már ugatni szűkölő bút

 Ne čuješ lavež tuge pod teretom bremena

 S nem látod a halált, amint arat,

 I ne vidiš Smrt da kosi sve što još živo osta.

 A mosolyt, melyet festett Lionardo,

 Smiješak što ga je nekad naslikao Leonardo

 Nem látod a nőn, - csöndesen halad

 Ne vidiš više na ženi – s mirom lijepim

 Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,

 Kroz mozak tvoje teče ko Leta il kao Arno

 Az örök semmi a vak nap alatt.

 Smireno vječito. Ništa pod suncem slijepim.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden

Već nema nade, ali ti to ne znaš. Ispod

 És finoman - hisz művész vagy, Lajos -

 Pokrivača fino – Ljudevite, ta ti si umjetnik –

 Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten

 Prebireš prstima po rubu jastuka. Gospod

 Legyen irgalmas. Ó csodálatos

 Nek ti smiluje. O, ti si nasljednik

 Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,

 Giottov, umjetniče čisti, tebi se ko svecu

 Alázatos, hű, tőled nem kiván

 Sad naklanja ponizan, ne tražeći u ovaj dan

 Már e plánéta semmit és a holdba

 Taj naš planet od tebe ništa, na Mjesecu

 Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

 Čeka te već Nakonxipan, Nakonxipan!