Orpheus útja

Azzal, hogy átlépett, megszűnt a tér.

Függőleges lappá lettek a lépcsők.

Maga anyaggá a sötét anyagba

olvadva, de tovább is önmaga.

Egyszerre rész és egész a halottak

testéből sárrá taposott agyagban.

A Föld tömörebb, mint mikor csak látta

és sűrűbb. Nem ereszti át a fényt.

Rétegei egymásba préselődnek

felszín a felszínen, de láthatatlan

földpát-lapokból lett amorf göröngyök.

A tér a látás. Talán a besüppedt

szem csarnokában apadt el a víz

vagy a fény égette el önmagát?

Vagy valóban anyaggá lett a lélek?

A folyó kiszáradt, az árnyak útja

eltömődött, ő, aki ott feküdt

sírjában mint egy képzelt nászi ágyban

szétbomlott. Nem volt megfordulni hely.

Talán egy villanás, egy metafora

majd a képek nélküli létezés.

Férfiként indult a szorosba érte.

Aztán a teste tűnt el, majd a lelke.

Magát kereste az üres tükörben.

Mint köd vagy füst nem tapad semmihez,

Mint bodros gőz szétszéled a levesről:

Holtat szeretni: lengő pókfonál.

Amikor visszafordult nem a semmit

Látta. Már semmit se látott.

Nem tudta: Orpheus vagy Eurydiké?