Mese a névről

Megint.

Mint, ki tudja, mióta.

Lassan kerengnek lefelé… Vagy mondjuk inkább, hogy fölfelé?

Ha semminek se volna még neve.

Van?

Mi az, ami lassan kereng lefelé? Vagy fölfelé?

S mi az, amire lehull? Vagy amire fölszáll?

S mi az a puha, az az alig, az a nevesincsnél is nevezhetetlenebb, amit hallani – vagy mit csinálni? – amikor egyik a másikhoz ér? Amikor egyik a másikhoz ér és elfekszik rajta. Hogy később majd átolvadjon belé. S egyik a másik legyen. Mi lesz?

S mi az, ahogy valami más éppígy egymáshoz ér, érinti egymást, egyik átolvad a másikba, egyik a másik lesz, amikor…

…de hogy is mondhatnám meg, hiszen nincs nevük…

…amikor, de hiszen mindenki érzi, amikor az, ami látható (vagy így mondjuk), lassan láthatatlanná lesz (vagy azzá, amit így mondunk)… s hogy ez most hamarabb vagy előbb következik be… Hamarabb? mint mikor? Előbb? mint hol?

Hogy is mondhatnám a nevüket, hiszen mintha semminek se volna még neve – vagy már? Mintha oly sokat ismételtük volna már a nevüket, amíg…

ŐSZŐSzŐszőszősZőSZŐSZ vagy talán SZŐ vagy inkább SŐZ vagy hátha ZŐS és miért ne ŐZS vagy mégis inkább ŐSZŐSZŐSZŐSZŐSZ

De hiszen nem tudom a nevüket, csak azt tudom, hogy lassan és hogy kerengnek és hogy egyik a másik lesz és hogy hamarabb és hogy előbb mint és hogy megint mint ki tudja mióta…

Megint.