Impromptu

Össze-vissza csatangolok

hónapok óta szakadatlan,

öldöklő, édes napszurás

kínoz, kápráztat éjjel-nappal.

Honnét e sok-sok látomás?

A víz felől kifordul éppen,

tündökletesen fiatal,

lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.

Tüzet fog messze pár vitorla.

Merőleges déli meleg

zuhog a szétszórt kabinokra.

S a részletek, a kicsiségek!

Egyszál virág a puha szélben,

akár egy néma csecsemő

forgatná ámuló kezében.

A dallamok! Szobák során

ugyanaz a locsogó dallam,

mintha a mezitlábas tenger

bolyongana a falaikban!

De legszebbek a szeretők,

sörényük kisüt a homályba,

szemérmük szép, utolsó sátra.

A szeretők, s az alkonyat,

a házsorok ahogy kihúnynak,

s a házak közt, a homokon,

a roppant tömegű torony.

Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?