Dante

Állottam vizének mélységei felett,

Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék;

Alig mozzantá meg a rózsalevelet,

Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék.

Acéltiszta tükre visszaverte híven

A külső világot - engem is: az embert;

De örvényeibe nem hatott le a szem,

Melyeket csupán ő - talán ő sem - ismert.

Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen

Éggel, amely benne tükrödzik alattam!

Egy csak a fönségben és a terjedetben

És mivel mindenik oly megfoghatatlan.

Az ember... a költő (mily bitang ez a név!)

Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti

És, mintha lábait szentegyházba tenné,

Imádva borul le, mert az Istent sejti. -

E mélység fölött az értelem mér-ónja,

Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben:

De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,

S a gondolat elvész csodás sejtelemben.

Nem-ismert világnak érezi nyomását,

Rettegő örömnek elragadja kéje,

A leviathánnak hallja hánykodását...

Az Ur lelke terült a víznek föléje.

Lehet-é e szellem az istenség része?

Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;

Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze

A szellemvilágot, teljes öntudatban?

Évezred hanyatlik, évezred kel újra,

Míg egy földi álom e világba téved,

Hogy a hitlen ember imádni tanulja

A köd oszlopában rejlő Istenséget.