A semmi szinkópája

Egy adott pillanatban sorsoddá válik a gondolat.

De hirtelen eltűnni látszik. És akkor fájni kezd

benned a táj, a póráz nélkül csavargó utcák, a ház,

amit oly gyakran kelepcének érzel, a kirúgott ajtó,

amin nem tér vissza a berúgott tisztelet, a kertbe

kitelepített fenyő kínja (nem vihetett mást magával,

csak a mézeskalács illatát). Fájnak az éjszakákkal

összemosott nappalok, amiknek organza függönye

nem képes elfedni a szeretett arcot. Legjobban a

múltidő fáj, hiába tudod, hogy a jelen forrása.

Folyton fölbuzog belőle a szerelem zsarnoksága,

tekinteted egy sírhely mágneses ereje vonzza.

Óránként leszállsz a tudatalatti vizekbe, ár ellen

úszol, hagyod, hogy az emlékek piócái szívják

a véred. Aztán épségben bukkansz föl az örvényből.

Jövőidőhöz jutottál. Micsoda megtiszteltetés! Magad

sem érted. Nem reméled, hogy túléled az egymásra

utaltság kényszerképzetét. Konokul mész a végső

átváltozás felé. Valaki irányít. Tovább! Előre!

A földre tapasztod füled. Hallgatózol. A semmi

szinkópája dobol. Boldog perceket majszolsz és

pillanatokat szórsz belőle egy évődő galambpárnak.