A versmondó

Zsána Nikolova ablaka tárva

ingatag jegenyékre, eleven tüllök

poklaira, fényre, pára-örvényre,

de ő a tavasznak hátat fordít,

hiába a tünemény, levegőt-kavaró

sárga és fekete madarak csatája,

csőrök vércseppje, tollak esése,

mert ő a hegynek is hátat fordít,

ezüst-erű magas homlokának,

hóvíz-függönynek, miatta a medvék

bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben

és beborúlhat a zöld övezet,

falait robbantva pillanatonként

udvaros csillagokat röföghet a vadkan,

ormánya feltúrt pici lila szoknyát:

emelhet ibolyát a nappali holdba,

mert ő a holdnak is hátat fordít,

hátat fordít a végtelenségnek,

csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,

más ritmust átverő űri királynak,

az űr kigyulladt hulláinak, úszó

üstökösöknek s nyüveiknek, a vad

elemi részek zivatarának –

mert a mi tragédiánk érdekesebb,

mert a mi tragédiánk vérem és véred,

lélek és lélek karambolához

minden űrbeli katasztrófa törpe –

ragyogva itt ember tündérkedik,

s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,

háta síkjától tavasz és madarak,

mámor-szakállú vadak, a világ

tornyai letűnnek, csak ő létezik

selyme éjjelében, mégse gyászban,

költők öngyilkos tüzétől virúl,

torkából megszüli nékem az angyalt,

a végzetes szenvedély angyalát, íme

ropog a test árva kis kápolnája,

jön ama bizánci szárnyas kifelé,

a fogak küszöbén ágaskodva

növekedik szárnyasan, sörényesen,

delelő ajándék, álma a vérnek

betölti a lázzá vált levegőt,

repeszti ketté, feje rámcéloz:

gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,

hajsátra hatalmas éjszakám,

külön világom, itt kuksolok

a Hang teremtményei közt megigézve,

térden a valóság hamujában

hol sült béka a jelent jelentő

aranyóra s palaréteg a májusos naptár,

mert csak az igéző Hangot hallom,

szélként a gondolat gondja borong

s fényesedő láncok hullámain

rebeg már az örök és sötét vitorla,

itt országot-érő csípő mosolyog

s forgat bolygókat maga körül,

hóhérolt fejeket, balladák

vörös labodáit koszorúban,

hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök

rándul a szivárvány helyébe, harcos

hét-tükrű sisak az ég üvegét

csikorogva végighasítja,

hogy utána a könnyek vonuljanak

feltolakodva, hogy lent a sasok

ekévé váljanak ráúnva a dögre,

de a dühök azok nem csitulnak,

de a zászlók, a zászlók nem békülnek,

öltözik menyasszony-ruhába a kard,

hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-

kastélyok közt is zöldel egy olajfa,

idehordja a rongyos szabadság

rubintjait: lószügy-nagy sebeit,

mert ez a mítosz örök, a hit is örök,

Lázár, aki sétál s rohadó ingét

zöld erdővel tépeti magáról –

de bárány-koponyás halmokon át

elfeketülve jegenyék jönnek,

siratóasszonyok, téged siratnak

édes szabadság, érted lerogynak,

s az esküszegő már nem virágzik,

véres havakban nyüvi már hetedik

lepedőjét, csak az átok virágzik,

magam is cserepes számra veszem,

átkozódni tanulok a Hangtól,

éltető szerelem, érdekünkben

kiáltok: aki egymástól eltép,

tépje ki fekete pestis a lelkét!