Zsána Nikolova ablaka tárva
Širi se prozor Žane Nikolove
ingatag jegenyékre, eleven tüllök
na vitke jablane, na pakao živih
poklaira, fényre, pára-örvényre,
koprena, svetlost, vir obalnih para,
de ő a tavasznak hátat fordít,
ali ona okreće leđa proleću,
hiába a tünemény, levegőt-kavaró
uzalud je čarolija, bitka u zraku
sárga és fekete madarak csatája,
isprepletenih žutih i crnih ptica,
csőrök vércseppje, tollak esése,
pad perja, krvareći kljunovi,
mert ő a hegynek is hátat fordít,
jer ona i brdu okreće leđa
ezüst-erű magas homlokának,
visokom čelu srebrnih žila,
hóvíz-függönynek, miatta a medvék
snežnom - vodenom zastoru, medvedi
bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben
mogu se tući u kosom ringu duge,
és beborúlhat a zöld övezet,
i može se zeleno smračiti,
falait robbantva pillanatonként
zidove rušeći svake sekunde vepar
udvaros csillagokat röföghet a vadkan,
može besno izdisati zvezdane avlije,
ormánya feltúrt pici lila szoknyát:
njuškom razrovati sitnu ljubičastu suknju:
emelhet ibolyát a nappali holdba,
ljubičicu do meseca danju dići,
mert ő a holdnak is hátat fordít,
jer ona i mesecu okreće leđa,
hátat fordít a végtelenségnek,
okreće leđa beskonačnosti,
csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,
vrtećim silama u kolevci zvezda,
más ritmust átverő űri királynak,
svemirskom vladaru drugih ritmova,
az űr kigyulladt hulláinak, úszó
užarenim leševima nebesa,
üstökösöknek s nyüveiknek, a vad
jadima plovećih kometa, divljoj
elemi részek zivatarának –
oluji osnovnih čestica -
mert a mi tragédiánk érdekesebb,
jer naša patnja je zanimljivija,
mert a mi tragédiánk vérem és véred,
jer naša patnja je moja i tvoja krv,
lélek és lélek karambolához
u usporedbi sudara duša
minden űrbeli katasztrófa törpe –
sićušne su katastrofe svemira -
ragyogva itt ember tündérkedik,
ozareno ovde je čovek nimfa,
s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,
ništavnim proglasi cirkuse neba,
háta síkjától tavasz és madarak,
nestaju joj sa površine leđa
mámor-szakállú vadak, a világ
ptice i proleće, opijena divljač,
tornyai letűnnek, csak ő létezik
tornjevi sveta, samo ona postoji u
selyme éjjelében, mégse gyászban,
svilenom mraku, ipak ne u žalu,
költők öngyilkos tüzétől virúl,
od samoubilačkog žara pesnika
torkából megszüli nékem az angyalt,
buja, iz grla rađa mi anđela,
a végzetes szenvedély angyalát, íme
anđela sudbonosnih strasti, evo,
ropog a test árva kis kápolnája,
podrhti usamljena kapela tela,
jön ama bizánci szárnyas kifelé,
izbija taj krilati iz Vizantije,
a fogak küszöbén ágaskodva
u podnožju zuba nakostrešeno
növekedik szárnyasan, sörényesen,
se razvija perjasto, grivasto
delelő ajándék, álma a vérnek
tumarajući poklon, san krvi
betölti a lázzá vált levegőt,
ispuni u groznicu pretvoreni zrak,
repeszti ketté, feje rámcéloz:
prepolovi ga, glavom mene cilja:
gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,
biserna krila su za mene tuča,
hajsátra hatalmas éjszakám,
čadar od kose beskrajna noć,
külön világom, itt kuksolok
moj zaseban svet, opčinjeno
a Hang teremtményei közt megigézve,
tu među stvorenjima Glasa šćućurim,
térden a valóság hamujában
u pepelu stvarnosti klečeći
hol sült béka a jelent jelentő
gde pečena žaba znači zlatan sat
aranyóra s palaréteg a májusos naptár,
sadašnjosti i sloj škriljaca majski kalendar,
mert csak az igéző Hangot hallom,
jer tek očarajući Glas čujem,
szélként a gondolat gondja borong
mesto vetra čemer misli kruži,
s fényesedő láncok hullámain
i na valovima sve sjajnijih alki
rebeg már az örök és sötét vitorla,
muca već večan i mračan jarbol,
itt országot-érő csípő mosolyog
tu zemlju dodirujuće bedro se smeši,
s forgat bolygókat maga körül,
oko sebe planete okreće,
hóhérolt fejeket, balladák
odrubljene glave, u venac
vörös labodáit koszorúban,
svezane crvene labode balada,
hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök
neka stenje srce, pijavica - obrva
rándul a szivárvány helyébe, harcos
stupa na mesto duge, ratoborna
hét-tükrű sisak az ég üvegét
kaciga sa sedam ogledala
csikorogva végighasítja,
škripeći para staklo neba,
hogy utána a könnyek vonuljanak
nek posle nagomilane suze
feltolakodva, hogy lent a sasok
defiliraju, nek dole orlovi siti
ekévé váljanak ráúnva a dögre,
crkotinama u plug se pretvore,
de a dühök azok nem csitulnak,
ali taloženi bes se ne stiša,
de a zászlók, a zászlók nem békülnek,
ali zastave, zastave se ne mire,
öltözik menyasszony-ruhába a kard,
mač se u veo neveste oblači
hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-
da s tiraninom konači, i među
kastélyok közt is zöldel egy olajfa,
dvorova inja zeleni jedna maslina,
idehordja a rongyos szabadság
tu gomila dronjave rubine
rubintjait: lószügy-nagy sebeit,
slobode:rane veličine konjskih grudi,
mert ez a mítosz örök, a hit is örök,
jer taj mit je večan, i vera je večna,
Lázár, aki sétál s rohadó ingét
Lazarus, koji memljivu košulju
zöld erdővel tépeti magáról –
sa sebe zelenom šumom kida -
de bárány-koponyás halmokon át
ali preko brežuljka s lobanjama
elfeketülve jegenyék jönnek,
ovnova garni jablani stižu,
siratóasszonyok, téged siratnak
narikače tebe oplakuju
édes szabadság, érted lerogynak,
slatka slobodo, zbog tebe kleče,
s az esküszegő már nem virágzik,
ne cveta više koji zavet lomi,
véres havakban nyüvi már hetedik
na prokrvljenom snegu već sedmu plahtu
lepedőjét, csak az átok virágzik,
haba, samo kletva cveta u jarku,
magam is cserepes számra veszem,
i ja ju na ispucale usne
átkozódni tanulok a Hangtól,
uzimam, učim kletve od Glasa,
éltető szerelem, érdekünkben
ljubavi, koja nas čuvaš, u našu
kiáltok: aki egymástól eltép,
korist dižem glas: ko nas razdvaja
tépje ki fekete pestis a lelkét!
nek mu crna kuga dušu isčupa!