Szavak a palatáblán

És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,

téged is napvilág szolgálólánya,

árva Babics Mária, nagyanya,

és téged is vízkérincsélő, égkoldus

Joó Sándor nagyapám,

és téged is csillagpalatáblás tanító,

néhai Bella István apám,

búza vagy kóró

az ukrán humuszban talán,

és téged is háborúnapszámos,

halál-csépelő élet,

Joó Sarolta anyám,

és titeket is Bellák, Balások, Piliárok

és titeket is, szeretteim:

MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,

MagdolnaMárta és Balázs,

és titeket is Dömdödömszívű dobogások,

napsugárfészkű Pistinke-cinkék,

Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,

és mind, kikről csak ennyit:

szerelmek, szeretők, barátok, barátság.

És tégeteket is, édeseim,

kikről csak azt tudom,

kisujjam görbülete vagytok,

összepöndörödő hajszálaim vagytok,

a hajam és szemem színe vagytok,

kaszává görbülő

ölelésem vagytok.

Így lássatok hát, ha látni akartok:

ég és föld között,

szemközt a végtelennel

egy kisember áll,

lábával jeleket ír a porba:

a sarka a pont, a vonás,

a talpa a vessző.

És a vak Homérosz, a tenger

elejti lantját, az időt,

ki-kinyúl minden kezével,

s hullám ujjbegyével

letapogatja,

hangosan elolvassa,

elmormolja és elmorzsolja mind.