Mondtam egy lánynak:

Rózsám, be jó párnák lennének a te érő melleid

az én kenyértelen gondjaim alá!

(S ő szemérmesen nevetett.)

Galambom, be szép árboc lenne a te pávás derekad

az én süllyedező gerincem mellé!

(S ő nevetve megperdült a sarkán.)

Kedvesem, be szépnek mutatnák a te hetyke combjaid

az én furulyás lábszárcsontjaimat!

(S ő, mintha meggyulladt volna a nevetéstől.)

Szívem, piros rokolyád, be szép lenne a bokor alatt

az én ágyazó karomon fekete napszálltáig!

(S őtet térdre csiklandozta a nevetés.)

Egyetlenem, be szép is lenne a te termő asszonyságod

az én özvegy, hebehurgya életem mellett!

(S ő csak nevetett, már harapósan nevetett.)

Aztán:

szürke ködmönben egyedül ment át a mezőn,

s én kigombolt gallérral nótát fütyürésztem a dombon.