Madarak

A villamos csörög, cseng,

vasat ölel a vas, sikít,

csikordul, fényes tagjait

villantja; közben fölzeng

– mint hat gépágyú robbanó

robaja – egy kipufogó.

Ebben a szörnyű, állati

zsivajban látom, hogy Kati

felnéz és aztán rámnevet,

s meg is szólal:

„Te!  Figyeled?

Rigó!”

Rigó? Hol?

– „Hallgasd!”

S újra csak

sivít a dinamó s lecsap

egy láda döngve valahol.

Kati csak néz és felkacag:

– „Szépen dalol !”

Nem birom már. Játszik velem?

De egy félpercre hirtelen

elhal a zaj s már hallom én…

– nem képzelgés, vízió –

ot ül a televízió –

antennán s fütyül csodamód

a rigó.

Aztán a zajokkal teli

város azonnal elnyeli.

De engem furdal a talány:

Hogy hallotta meg ez a lány?

Nem vagyok én sem süket még,

szeretem is a füttyöket,

de itt, hol zúg a nép s a gép

nem veszem észre semmikép.

S rájöttem. Kétség sem maradt:

Hallják egymást a madarak.

Zajokon át, s nem kell se drót,

se szél, se víz, se más közeg…

meghallja rigó – a rigót.

„… S mindig a csúcsra, oda ül;

ha egyedül, hát egyedül…”

– folytatja az én madaram,

néz, visszanéz mindúntalan,

de aztán, – mint ki hazajött,

fészket rak karjaim között

s megszólal dallamos, rigó-

hangján fel is sóhajtva:

„Ó!

Itt, itt, de jó!”