A villamos csörög, cseng,

Tramvaj zvoni, juri,

vasat ölel a vas, sikít,

gvožđe gvožđa grli,

csikordul, fényes tagjait

krakovi metala škripe,

villantja; közben fölzeng

vrište, sjaje; i zabruji

– mint hat gépágyú robbanó

– kao jeka šest topova –

robaja – egy kipufogó.

ventil nekog motora.

Ebben a szörnyű, állati

Užasna je ta galama

zsivajban látom, hogy Kati

al’ jednom Katica mala

felnéz és aztán rámnevet,

mladalački mi se nasmeši

s meg is szólal:

i dobaci:

„Te!  Figyeled?

„Hej! Čuješ li?

Rigó!”

Kos!“

Rigó? Hol?

Kos? Gde?

– „Hallgasd!”

– „Slušaj!“

S újra csak

I ponovo

sivít a dinamó s lecsap

buka, zuj dinama,

egy láda döngve valahol.

na trotoar teret pada.

Kati csak néz és felkacag:

Ona me nasmejano gleda:

– „Szépen dalol !”

– „Lepo peva!“

Nem birom már. Játszik velem?

Igra li se ona sa mnom?

De egy félpercre hirtelen

Za trenutak jedan utiša

elhal a zaj s már hallom én…

se galama i čujem i ja…

– nem képzelgés, vízió –

– nije utvara, vizija –

ot ül a televízió –

na jednoj anteni

antennán s fütyül csodamód

jasno, prekrasno peva

a rigó.

kos.

Aztán a zajokkal teli

Glasova puna

város azonnal elnyeli.

cesa ga guta.

De engem furdal a talány:

I mene od onda kopka:

Hogy hallotta meg ez a lány?

Kako je čula devojka?

Nem vagyok én sem süket még,

Nisam još gluh, nikako,

szeretem is a füttyöket,

i zvižduke volim, jako,

de itt, hol zúg a nép s a gép

ali tu gde bruji sve živo,

nem veszem észre semmikép.

ovde nisam primetio.

S rájöttem. Kétség sem maradt:

Saznah. Bez nedoumice:

Hallják egymást a madarak.

Jedna drugu čuju ptice.

Zajokon át, s nem kell se drót,

I kroz galamu, ne treba

se szél, se víz, se más közeg…

im žica, vetar ili voda…

meghallja rigó – a rigót.

kos će uvek čuti kosa.

„… S mindig a csúcsra, oda ül;

„… I uvek ka vrhu teži;

ha egyedül, hát egyedül…”

ako je sam, onda sam sedi…“

– folytatja az én madaram,

– nastavlja sad moja ptica,

néz, visszanéz mindúntalan,

gleda, gleda i doziva –

de aztán, – mint ki hazajött,

i kao da kući stiže

fészket rak karjaim között

u mom naručju se ugnezdi,

s megszólal dallamos, rigó-

i čuje se pesma kosa

hangján fel is sóhajtva:

uz uzdah blaženi:

„Ó!

„O!

Itt, itt, de jó!”

Tu, tu je udobno!“