Stena na steni drhti. Sećanja i zaborav me mori,

Szikla sziklán remeg. Emlék és feledés feszít

sidro na njih. Vratio se? Stigao je? Večna smrt

horgonyt belé. Hazatért? Megérkezett? Évszakok

godišnjih doba, nedokučiv –

örök halála, megfejthetetlen –

Ljušti se žilavo vreme s njegove kože. Jedna

Pereg bőréről a higanyos idő. Egy eldobott kő

odbačena stena je htela tako (il neki drukčiji svet),

akarta így (vagy egy másképp-teljes világ), ami

koja je pokrenula lavinu prema gore i dole –

lavinát görgetett fölfelé, lefelé –

Ni more nije uzburkano.

Már a tenger se háborog.

Sve je isto: belutke napuštenih kamenorezaca

Megint ugyanúgy: az elhagyott kőfejtők összes

ponovo oblikuju, koji – utvara je! –

kavicsát mintázza újra, amik – káprázat ez! –

ne pružaju izvesnost, niti prekrasnu

nem készítenek sem bizonyosságot, sem gyönyörű

aritmetiku, samo svaki doživljeni tren

aritmetikát, csak a valaha-volt valóság minden

negdašnjeg postojanja –

megnyílt pillanatát –

Nepromenljiva materja ga grli.

A nem-perelhető anyag öleli őt.

Tu je kraj zemlje. Vetar, kamen, trava ne mogu

A földeknek vége itt. Nem tanítható a szél, a kő,

dokučiti ljudski glas, a muškarac je tako sretan.

a fű egy emberi hangra sem, s a férfi boldog így.

Utapa se u spokojnu noć iz talasa izniklu.

Beledől a tajtékból kihajló éneklő éjszakába.