Szikla sziklán remeg. Emlék és feledés feszít
horgonyt belé. Hazatért? Megérkezett? Évszakok
örök halála, megfejthetetlen –
Pereg bőréről a higanyos idő. Egy eldobott kő
akarta így (vagy egy másképp-teljes világ), ami
lavinát görgetett fölfelé, lefelé –
Már a tenger se háborog.
Megint ugyanúgy: az elhagyott kőfejtők összes
kavicsát mintázza újra, amik – káprázat ez! –
nem készítenek sem bizonyosságot, sem gyönyörű
aritmetikát, csak a valaha-volt valóság minden
megnyílt pillanatát –
A nem-perelhető anyag öleli őt.
A földeknek vége itt. Nem tanítható a szél, a kő,
a fű egy emberi hangra sem, s a férfi boldog így.
Beledől a tajtékból kihajló éneklő éjszakába.
PoemWiki 评分
暂无评论 写评论