Što ti je titralo srce, nesretniče,
Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
u stalnom mrazu rušeći sebe,
rombolva magad szüntelen télben,
gradeći pesme,
építve dalra dalt,
iznureno,
s kifúlva
upaljeno,
kigyúlva,
iza tačke razumom merljive
ésszel mérhető pontokon is túlra
što ti je svest dopirala?
tudatod mért nyilalt?
Pa ti si znao:
Hiszen te tudtad:
kraj tog prokletog puta je trula bisaga,
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ni vere nema tamo,
ott a hit is kihalt,
pa ti si znao:
hiszen te tudtad:
san ti je propao,
álmaid orra buktak,
sebe zauvek prognao,
magad örökre kicsuktad,
možeš hodati kroz pomame,
járhatod a téboly vak havát,
samotno, benetno,
s árván, idétlen,
na ljudskost, vernu ljubav izgladnelo
emberségre, hű szerelemre étlen
jedeš smrt iz usijane tave.
villámló tálból eszed a halált.
Znao si, znam i ja:
Tudtad, tudom én is:
velikan: ti si,
a nagy: te vagy,
a ti, težak Svemira, ni deo
s te, a Mindenség summáslegénye,
od celine, što bi zaslužio,
részt se kaptál, pedig az egészre
nisi dobio.
futotta érdemed.
Zar je vredelo smrzavati,
Érdemes volt-e ázni, fázni,
na tlu budućnosti klijati,
csak a jövő kövén csírázni,
s nemanima diskutirati,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
kad si život izgubio!
ha ráment életed!
Da možeš reći: vredilo je!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Jer prestraši mi se krv i kost
Mert csontom, vérem belerémül,
na pomisao da uz tvoj usud ja ću
végzetedhez ha én állítok végül
postaviti trezven sud.
józan zárómérleget.
Obij zakon, ne odmeraj!
Törd fel a törvényt, ne latold!
Digni iz prašine klompav šešir,
A porból vedd fel kajla kalapod,
mučeničko rame,
vértanú vállad,
i ređajući iskrivljene
s a kifordult nyakcsigolyákat
kraželjnice
rendbeszedve
uplakano, s dva žarna kruga - blizanaca
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
pogledaj me,
nézz a szemembe
da se potrese
hogy rendülne bele
žudna, bespomoćna kultura,
a mohó, emléknélküli tenyészet
nebeski sustav žlezde,
az egek mirígy-rendszere
i to neiskupljeno bitisanje.
s e megváltatlan földi lét.
Atila Jožef!
József Attila!
ti mi daj nadu,
te add nekem a reményt,
jer bez nje
mert nélküle
kvarni su sunčevi zraci,
romlott a napvilág,
buđava je krv,
a vér eves,
mada ti se zubi cere,
bár a fogad vicsorog,
mada ti vrat škripi,
bár a nyakad csikorog,
klimni, vredelo je,
bólints, hogy érdemes,
opovrgni tvoju mrtvu logiku
cáfold meg halálos logikád,
ti blaženi,
te glóriás,
od patnje žigosani!
te kíntól bélyeges!
Mašti mi slatke zadatke proveri,
Képzeletemre bízzál édes munkát,
jer već tako deluje
mert immár úgy szorgoskodik,
da me od glave do pete
hogy a sarkamtól torkomig
radioaktivnom jezom, vrućom
forraszt rám forró hamubundát,
bundom pepela oblepi -
rádióaktív iszonyt -
bojim se, svaku tajnu će rasplesti
félek, hogy minden rejtelmet kibont
i više ništa neće boleti.
s végül már semmi se fáj.
Da nikad ne stignem na onu ravninu:
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
pred mnom ti stupaš.
elém te állj.
Pomozi, da ljagu potkazivača
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
podnese snagom srce,
erővel győzze a szív
lepim rečima usne!
szép szóval a száj!