Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
Što ti je titralo srce, nesretniče,
rombolva magad szüntelen télben,
u stalnom mrazu rušeći sebe,
építve dalra dalt,
gradeći pesme,
s kifúlva
iznureno,
kigyúlva,
upaljeno,
ésszel mérhető pontokon is túlra
iza tačke razumom merljive
tudatod mért nyilalt?
što ti je svest dopirala?
Hiszen te tudtad:
Pa ti si znao:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
kraj tog prokletog puta je trula bisaga,
ott a hit is kihalt,
ni vere nema tamo,
hiszen te tudtad:
pa ti si znao:
álmaid orra buktak,
san ti je propao,
magad örökre kicsuktad,
sebe zauvek prognao,
járhatod a téboly vak havát,
možeš hodati kroz pomame,
s árván, idétlen,
samotno, benetno,
emberségre, hű szerelemre étlen
na ljudskost, vernu ljubav izgladnelo
villámló tálból eszed a halált.
jedeš smrt iz usijane tave.
Tudtad, tudom én is:
Znao si, znam i ja:
a nagy: te vagy,
velikan: ti si,
s te, a Mindenség summáslegénye,
a ti, težak Svemira, ni deo
részt se kaptál, pedig az egészre
od celine, što bi zaslužio,
futotta érdemed.
nisi dobio.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
Zar je vredelo smrzavati,
csak a jövő kövén csírázni,
na tlu budućnosti klijati,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
s nemanima diskutirati,
ha ráment életed!
kad si život izgubio!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Da možeš reći: vredilo je!
Mert csontom, vérem belerémül,
Jer prestraši mi se krv i kost
végzetedhez ha én állítok végül
na pomisao da uz tvoj usud ja ću
józan zárómérleget.
postaviti trezven sud.
Törd fel a törvényt, ne latold!
Obij zakon, ne odmeraj!
A porból vedd fel kajla kalapod,
Digni iz prašine klompav šešir,
vértanú vállad,
mučeničko rame,
s a kifordult nyakcsigolyákat
i ređajući iskrivljene
rendbeszedve
kraželjnice
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
uplakano, s dva žarna kruga - blizanaca
nézz a szemembe
pogledaj me,
hogy rendülne bele
da se potrese
a mohó, emléknélküli tenyészet
žudna, bespomoćna kultura,
az egek mirígy-rendszere
nebeski sustav žlezde,
s e megváltatlan földi lét.
i to neiskupljeno bitisanje.
József Attila!
Atila Jožef!
te add nekem a reményt,
ti mi daj nadu,
mert nélküle
jer bez nje
romlott a napvilág,
kvarni su sunčevi zraci,
a vér eves,
buđava je krv,
bár a fogad vicsorog,
mada ti se zubi cere,
bár a nyakad csikorog,
mada ti vrat škripi,
bólints, hogy érdemes,
klimni, vredelo je,
cáfold meg halálos logikád,
opovrgni tvoju mrtvu logiku
te glóriás,
ti blaženi,
te kíntól bélyeges!
od patnje žigosani!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
Mašti mi slatke zadatke proveri,
mert immár úgy szorgoskodik,
jer već tako deluje
hogy a sarkamtól torkomig
da me od glave do pete
forraszt rám forró hamubundát,
radioaktivnom jezom, vrućom
rádióaktív iszonyt -
bundom pepela oblepi -
félek, hogy minden rejtelmet kibont
bojim se, svaku tajnu će rasplesti
s végül már semmi se fáj.
i više ništa neće boleti.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
Da nikad ne stignem na onu ravninu:
elém te állj.
pred mnom ti stupaš.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
Pomozi, da ljagu potkazivača
erővel győzze a szív
podnese snagom srce,
szép szóval a száj!
lepim rečima usne!