Vedi, si sta facendo sera, e la brutale recinzione di quercia

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

orlato da filo spinato, la baracca cosi fluttuante,viene assorbita dalla sera.

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Lo sguardo lento lascia andare il limite della nostra prigionia,

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

solo la mente, solo la mente percepisce la tensione del filo spinato.

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Vedi cara, qui, anche la fantasia si libera solo cosi,

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

il sonno, il liberatore clemente, scioglie i nostri corpi spossati

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

e il campo dei prigionieri si avvia verso casa,

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Lacero e calvo, russando volano i prigionieri,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

dalla cima cieca della Serbia, al paese natio acquattato nella landa.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Oh, paese mia acquattato! Quella casa esiste ancora?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

Le bombe l'avranno evitata? Ed è come quando ci siamo arruolati?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Tornerà a casa, chi geme a destra e chi alla sinistra giace?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Di' esiste ancora la patria, dove capiscono anche i esametri?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

Tastando riga sotto riga, senza accenti,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

scrivo cosi, nell'oscurità la poesia, cosi come vivo,

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

alla cieca, strascicando sulla carta come un bruco,

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

i guardiani del lager hanno sequestrato tutto,

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

torcia e libri, non arriva neppure la posta,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

solo la nebbia scende sulla nostra baracca.

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

Francesi, polacchi, italiani ciarlieri, secessionisti serbi,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

trasognati ebrei montanari, vivono qui,

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

tra vermi e notizie allarmistiche,

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

corpi febbricitanti spezzati, eppure vivono la stessa vita, -

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

aspettando notizie liete, parole dolci da una donna,

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

destino libero, e aspettano la fine, celata nella nebbia fitta, il miracolo.

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

Come animale prigioniero tra i vermi, giaccio sulle tavolette di legno,

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

l'attacco delle pulci si rinnova, ma lo sciame delle mosche s'è quietato.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

É sera, la prigionia è più corta di un giorno è anche la vita.

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

L'accampamento dorme. Il paesaggio è illuminato dalla luna,

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

e nella luce i fili spinati si stendono di nuovo,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

L'ombra dei guardiani armati, si intravede attraverso la finestra,

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

tra i rumori della notte, proiettandosi sui muri, cammina.

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

Vedi cara, dorme l'accampamento, frusciano i sonni, sbuffa il desto,

1944. július

si rigira nello stretto posto e dorme già di nuovo,

gli brilla il viso. Solo io sto seduto desto, al posto dei baci tuoi

sento in bocca il sapore di mezza sigaretta consumata,

e il sonno, il clemente, non viene, perché ormai non son più capace

ne a vivere ne a morire senza di te.

Il campo di Heidenau, sulle monti di Zagubica