Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Stare večeri i vas oplemenjuje sećanje!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
Pesnicima, mladim ženama okrunjeni sjajni
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
stolovi kuda klizite u močvari prošlosti?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
gde je ta noć kada razdragano vrsno vino
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
točili hitri drugari u vitke, blistave pehare?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
Stihovi su lebdeli oko svetla lampe, sjajne zelene
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
atribute ljuljao penušavi val pesama,
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
mrtvi živeli, robovi, davno nestali dragi
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
drugovi doma su bili, poeme pisali noseći
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
nad srcima Ukrajinu, Hispaniju, Flandriju.
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
Neki su čvrsto stisnutim zubima jurili u vatru
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
i borili se jer drugo im nije preostalo
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
i dok je četa prestrašeno spavala pod noćnim
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
kaljavim skrovištem snivali o svojim odajama
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
što im je u tom društvu ostrvo i jama bila.
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn,
Nekud su u zapečaćenim vagonima putovali,
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.
prestravljeno, nemo stajali na minskim poljima,
S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
nekud su dobrovoljno s oružjem u ruci išli,
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
šutke jer su znali da je ta borba njihova stvar –
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
sada u noći anđeo slobode im čuva nebeske snove.
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.
I nekud... svejedno. Gde su isčezla mudra pijanstva?
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
leteli pozivi, gomilali nedovršene pesme
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
i gomilali bore oko usana, ispod očiju na licima
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
ljupko nasmijanih mladih žena; tromi su postali neusiljeni
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
koraci mladih vila tokom šutljivih, ratnih godina.
s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
Gde ja ta noć, ta krčma, trpeza ispod hlada drveta?
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.
gde su koji još žive a u rat su oterani?
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
glas im čuje moje srce, ruke čuvaju stisak ruke,
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
citiram dela, nazirem senke njihovih bista i sećam
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
se (nemi rob) – na jecajem punom krovu Srbije.
Gde je ta noć? ta noć vratiti se više neće,
što je bilo ima drukčije značenje od smrti.
Kraj stola sede, skrivaju se iza ženskog smeška
i gucnut će iz pehara oni što su nesahranjeni
spavaju u dalekim šumama, na tuđim livadama.
Lager Heidenau iznad Žagubice u brdima,
17. VIII. 1944.