Vidiš li, mrači se, i bodljikava žica hrastovih

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

stupaca ograde i barake lebde, usisava ih mrak.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Ropstva nam uski krug proširuje se i puca vidik naš

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

i samo um, i samo um, on zna da su žice razapete tu.

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Vidiš li, draga, i maštu nam, i nju nam oslobađa

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

kao i slomljena tijela tek san, lijepi osloboditelj

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

kkoji nam otvara logor, pa kući kreće naš um.

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

Odrpani, ošišani, hrčući lete robijaši

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

sa slijepog krova Srbije u skrovište domovinskog tla.

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Tiha skrovišta doma! A postoji li još taj naš dom?

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

Nije li ga dostigla bomba? I je li, kakav je bio?

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

I onaj što uzdiše desno, i onaj što lijevo leži, hoće li naći ga bar?

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

Reci, ima li još domovine tamo gdje ovaj shvaćaju stih?

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

Bez ukrasa svih, gnječeći stih pod stih

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

u ovom sumraku pjesmu pišem tako kako živimo

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

sljepački, ko gusenica pedljem pipkajući papir,

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

džepnu mi lampicu, knjige, sve su oduzeli čuvari

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

logora i ne dolazi pošta, nad barake slijeće magla nam tek.

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Tu, među vijestima strave i ušima žive Poljak i Francuz

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július

i glasni Talijan, pobunjeni Srbin, žalosni Židov na brdu,

svi dobru čekaju vijet, lijepu žensku riječ, slobodnu ljudsku kob,

i čekaju kraj ovih muka, kraj guste magle, čekaju čudo.

Ležim na daski, međ ušima zarobljena zvijer, a buha

sve iznova na me juriša, ali je vojska muha smirila bar.

Večer je, za jedan je dan opet kraće moje ropstvo,

a i život je kraći za dan. Sav logor spava. Na predio

mjesečina sja i u njenoj rasvjeti opet se vide razapete žice

kroz prozor i vide se sjene čuvara s puškama

kako se uza zid penju, sa glasovima se miješaju noćnim.

Logor već spava, vidiš li, draga, šuškaju snovi,

zagrcne se probuđen sanjač, okreće se na ležaju usku i već

ponovo spava i lice mu sja. Tek ja sjedim budan

osjećam međ usnama dopola popušenu cigaretu i namjesto

tvog poljupca, dolazi san, san koji smiruje,

jer ja nu umrijet ne mogu, a ni živeti bez tebe već.

Logor Heidenau u brdima nad Žagubicom,

srpnja 1944