Pri príležitosti úmrtia Petra Esterházyho[1]

Esterházy Péter halálára

Kráľov trúchliace a vítajúce

Mért hallgatnak a dóm királyokat

zvony katedrály[2] prečo mlčia?

köszöntő s gyászoló harangjai?

Kráľ zložil hnáty, samovládca bytosť

Király halt meg, a létezést tapintó

hmatnúcich slov, pomocných slovies!

szavak, segédigék egyedura!

Syntaktika svetov jeho jazykom bola.

Nyelve világok mondattana volt.

Pamätám si jeho bratislavské cesty…

Emlékszem pozsonyi útjaira…

Päťdesiatročný, zrovna Harmóniu…-is

Ötvenéves, épp a Harmóniá…-t

píše – aj Donnerovi[3] Otec,

írja – Donnernek is Édesapám,

ostrihomský arcibiskup pózoval ako model,[4]

az esztergomi érsek állt modellt,

totiž sedel na koni – hovorí v katedrále.

azaz ült a lován – mondja a dómban.

Ako šesťdesiatročný spolu oslavuje

Hatvanévesen Daniel Fischer

so slovenským maliarom Danielom Fischerom,

szlovák festővel együtt ünnepel,

aj ten má presne šesťdesiat. A v nich

az is pont hatvanéves. És közös

je ešte obdiv abstraktného diela

még bennük az imaginárius

a imaginárneho čísla spoločný.

szám és az absztrakt mű csodálata.

Jeho lunostrieborné vlasy blčia až do nebies,

Égig lobogott holdezüst haja,

kde chodil, zavládla svetlofarebnosť. – –

ahol ment, egy kicsit világosabb lett. – –

A teraz niet ďalej, ani v Bratislave, ani inde!

S most nincs tovább, se Pozsonyban, se máshol!

Uzavrela sa strieborná doba konca milénia,

Az ezredvég ezüstkora, amelynek

ktorej stvoriteľom a kráľom bol.

teremtője s királya volt, lezárult.

Hučí vo mne zvon Katedrály svätého Martina,

Zúg bennem a Szent Márton dóm harangja,

hučí v nás! i vo váhavých pomocných-

bennünk zúg! s a gyász tétova segéd-

slovesách bolestnej straty… – Nám, starým

igéiben… – Imaginárius

by už prislúchala imaginárna bytnosť,

lét már nekünk, véneknek járna ki,

a veľmi bolí, priateľ môj, že si odišiel Ty.

s nagyon fáj, hogy Te mentél el, barátom.[1]