Ezüst

Esterházy Péter halálára

Mért hallgatnak a dóm királyokat

köszöntő s gyászoló harangjai?

Király halt meg, a létezést tapintó

szavak, segédigék egyedura!

Nyelve világok mondattana volt.

Emlékszem pozsonyi útjaira…

Ötvenéves, épp a Harmóniá…-t

írja – Donnernek is Édesapám,

az esztergomi érsek állt modellt,

azaz ült a lován – mondja a dómban.

Hatvanévesen Daniel Fischer

szlovák festővel együtt ünnepel,

az is pont hatvanéves. És közös

még bennük az imaginárius

szám és az absztrakt mű csodálata.

Égig lobogott holdezüst haja,

ahol ment, egy kicsit világosabb lett. – –

S most nincs tovább, se Pozsonyban, se máshol!

Az ezredvég ezüstkora, amelynek

teremtője s királya volt, lezárult.

Zúg bennem a Szent Márton dóm harangja,

bennünk zúg! s a gyász tétova segéd-

igéiben… – Imaginárius

lét már nekünk, véneknek járna ki,

s nagyon fáj, hogy Te mentél el, barátom.[1]