Noc; tma ni žúzoľ. Juh
Sűrű setét az éj,
buráca. V oblohu
Dühöng a déli szél,
čnie hrdo Budín-hrad,
Jó Budavár magas
s veže mu škripotať
Tornyán az érckakas
čuť z kovu kohúta.
Csikorog élesen.
„Kto to, ký pohyb? i —“
„Ki az? mi az? vagy úgy -”
„Len obráť sa a spi,
„Fordulj be és alugy
môj kráľu, Ladislav:
Uram László király:
raz stečie leji splav,
A zápor majd eláll,
tá šibe do okien.
Az veri ablakod.”
Tu mračien prietrž, z nich
A felhő megszakad,
prúd vody, ohňa šprih — :
Nyilása tűz, patak;
potopu cez odkvap
Zúgó sebes özönt
medený šústa žľab
A rézcsatorna önt
s bášt, štítov Budína.
Budának tornyiról.
„Čo hučí množstva val?
„Miért zúg a tömeg?
Chce, by som prisahali“
Kivánja eskümet?”
„Ľud, pane králu, ten
„A nép, uram király,
sta smrť je tichý, len
Csendes, mint a halál,
na nebi zhrmí vše.
Csupán a menny dörög.”
Hrk! putá, spadly s nôh,
Megcsörren a bilincs,
bez gazdu —: po múroch
Lehull, gazdája nincs:
budínskych tíško v hĺb
Buda falán a rab
— tu i tam chmáry chlp —
- Egy-egy felhődarab -
sa väzni spúšťajú.
Ereszkedik alá.
„Hach! lámu okovy
„Hah! láncát tépi a
si Huňadovi — ľvi —“
Hunyadi két fia -”
„Strach, pane, márny tiež!
„Uram, uram, ne félj!
Ladislav umrel, vieš,
László, tudod, nem él
a decko zajaté.
S a gyermek, az fogoly.”
V úvale pod hradom
Mélyen a vár alatt
sa sišiel húfec vtom;
Vonúl egy kis csapat;
tak placho tiahne: včuľ
Olyan rettegve lép,
s životom uvrznul...
Most lopja életét...
Kaniža, Rozgoň to.
Kanizsa, Rozgonyi.
„Tra zdvojnásobiť stráž,
„Kettőzni kell az őrt,
zvlášť kde dlie Matiaš!“
Kivált Mátyás előtt!”
„No, Matej, v chládku sní,
„Mátyás, az itt maradt,
lež väzni ostatní —
Hanem a többi rab –
tých, pane, nikde niet.'
Nincsen, uram, sehol.”
Oblak sa vybúril,
A felhő kimerült,
víchor sa vyzúril.
A szélvihar elült,
V šept znežnel vín prv vztek,
Lágyan zsongó habok
na tisíc hviezdičiek
Ezer kis csillagot
kolíšu v Dunaji.
Rengetnek a Dunán.
„Preč, pokým ešte ľza:
„El! míg lehet s szabad!
zem česká — istejšia.
Cseh-földön biztosabb.”
„Nač’ báť sa, králu môj?
„Miért e félelem?
Hla, živly na pokoj
Hallgat minden elem
šly v sveta priestore.“
Ég s föld határa közt.”
Spáč spánku zažíva,
Az alvó aluszik,
kto zbeh, sa pokrýva;
A bujdosó buvik;
nech zšuští na kre list,
Ha zörren egy levél,
už drábov vidí ísť
Poroszlót jőni vél
Kaniža, Rozgoň to.
Kanizsa, Rozgonyi.
„Ďaleko pomedzie?
„Messze még a határ?
Co chvíľka, smrť v nej tkvie!“
Minden perc egy halál!”
„Hneď prezeň sme; i shoď
„Legitten átkelünk,
tieň, pán môj: s nami, toť,
Ne félj uram: velünk
i decko, zajatec.
A gyermek, a fogoly.”
Svit spáča prerve v snách.
Az alvó felvirad,
potulovača strach;
A bujdosó riad;
ni vánku, šumí však,
Szellő sincsen, de zúg,
ni mráčka, ale jak
Felhő sincsen, de búg
hluk, blesk by z diaľavy —
S villámlik messziről.
„O, osviež pery mi
„Oh adj, oh adj nekem
priam. Cechu úprimný!“
Hűs cseppet, hű csehem!”
„Tu kalich, piže zdrav’,
„Itt a kehely, igyál,
môj kráľu, Ladislav,
Uram, László király,
ukája... sťaby hrob !“
Enyhít... mikép a sír!”
Stoj, pomsta, spočiň — zdriem:
Állj meg, boszú, megállj:
má väzňa česká zem;
Cseh földön űl a rab;
kráľ tobôž v zemi tej,
Cseh földben a király,
aj zostane vždy v nej,
Mindég is ott marad,
však väzeň vráti sa...
De visszajő a rab...!