Pri príležitosti úmrtia Petra Esterházyho

Esterházy Péter halálára

Barance vetrom hnané,

Szélfújta bárányfelhő,

raz prídu, bolo jasné

tudtuk, hogy egyszer eljő

dlhé vlasy vejúce

lobogó hosszú hajjal

hlavou penu nesúce

az irgalmatlan angyal,

anjeli bez milosti,

fején ott lesz a hab még,

morskou penou vrelosti,

tenger vizén a tajték,

biela, čo nevyhynie,

fehér, mi el nem múlik,

aj keď so zemou splynie,

akkor sem, ha lehullik,

hoc bez perutí žije

pedig még szárnya sincsen,

no Boh si ho vyzrie,

de kifogja az Isten,

jak ho sem-tam utvára,

s hogy ide-oda gyúrja,

na Pána sa ponáša,

hasonlít már az Úrra,

veď  bral si z neho vzor,

mert megmintázta róla,

kiež on taký by bol,

hogy ő milyen is volna,

ak by predsa človek bol,

ha mégis ember lenne,

na písmená by habol,

betűk közt tenne-venne,

pozeral by, čo stvoril,

nézné, hogy mit teremtett,

myslel by, ako vložil

s hogy a szavakba lelket

do slov myseľ i ducha,

vajon miképpen öntött,

a či chcel aj zloducha,

és kellett-e az ördög,

aby takto nevinne

hogy ilyen hófehéren

zlú dobu prežil činne,

egy rossz kort végigéljen,

spopod penovky voda

tajték alól a tenger

raz zarána kľúč podá,

majd eltűnik egy reggel,

len nevinnosť zostane,

a fehérség marad csak,

tí, čo sú tu, diaľ dole,

s akik még itt lent vannak,

zdola naňho zrak zdvihnú,

innen néznek fel rája,

na honosnosť vírivú.

gomolygó glóriára.