Ne samo ići: trebalo bi otići,

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,

poput rudnika soli sjajnim licem

sóbánya-fényességű arccal

iz prašnjave povorke ravnodušnih istupiti

az egykedvűek poros menetéből kiszakadni

i o telu manje lagati

és kevesebbet hazudozni a testről,

kad je već večnost, kao kopar, jednoletna.

ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Ne samo plakati: trebalo bi oplakivati

Nemcsak sírni: siratni kellett volna

sebe, moje posedele ljubavnice, oplakivati moje izdajnike,

magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,

spori propast među granama, među stegnima, u otvorenim ustima,

a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,

svaku moju ulicu gde u ponoćnim

minden utcámat, ahol az éjfélutáni

kaljavim kišama i sam sa sobom ratovao.

mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Nekad sam verovao: nad mojom galvom

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél

pčelama, gradovima, cvećem zove kićena ljuljačka se ljulja

méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá

a i sevajući obraz u prozoru neba je moj.

s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.

Ako je išta bilo dobro: ta prezrena mašta je bila najbolja:

Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:

u blatu i mirisu ševarja usputno pretvaranje u boga.

az útszéli istenülés sárban és levélszagban.