A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,

sóbánya-fényességű arccal

az egykedvűek poros menetéből kiszakadni

és kevesebbet hazudozni a testről,

ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna

magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,

a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,

minden utcámat, ahol az éjfélutáni

mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél

méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá

s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.

Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:

az útszéli istenülés sárban és levélszagban.