Nemcsak menni: elmenni kellett volna,

Ne samo ići: trebalo bi otići,

sóbánya-fényességű arccal

poput rudnika soli sjajnim licem

az egykedvűek poros menetéből kiszakadni

iz prašnjave povorke ravnodušnih istupiti

és kevesebbet hazudozni a testről,

i o telu manje lagati

ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

kad je već večnost, kao kopar, jednoletna.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna

Ne samo plakati: trebalo bi oplakivati

magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,

sebe, moje posedele ljubavnice, oplakivati moje izdajnike,

a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,

spori propast među granama, među stegnima, u otvorenim ustima,

minden utcámat, ahol az éjfélutáni

svaku moju ulicu gde u ponoćnim

mocskos esőkben is magammal háborúztam.

kaljavim kišama i sam sa sobom ratovao.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél

Nekad sam verovao: nad mojom galvom

méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá

pčelama, gradovima, cvećem zove kićena ljuljačka se ljulja

s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.

a i sevajući obraz u prozoru neba je moj.

Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:

Ako je išta bilo dobro: ta prezrena mašta je bila najbolja:

az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

u blatu i mirisu ševarja usputno pretvaranje u boga.