Bojažljivo se oglasio popodne negde oko pet,

Délután öt fele elég bátortalanul szólalt meg,

Već u početku je bilo tako neverovatno

Eleve olyan valószínűtlen volt,

Da koncem zime baš tog sumornog popodneva

Hogy éppen ezen a borús télvégi délutánon

I u unutrašnjoj avliji te neutešno trošne kuće

És ennek a szétrothadt háznak vigasztalan

Je našao za shodno da isproba glasnice,

Belső udvarán támad kedve egy kis hangpróbára,

Jer šta bi drugo moglo biti, kako sam

Mert mi más lehetett, hiszen fölfelé menet

Na sprat išao kod prve okuke njegov glas

Az első emeleti lépcsőfordulóban

Jedva je dopirao do praga čujnosti,

Még alig érte el a hallásküszöbömet,

Onaj tanak i isprekidan cvrkut

Alig vált ki a beszűrődő városi háttérzajból

Jedva se izvajao iz pozadinske buke grada,

Az a vékony és szaggatott csiripelés,

I tek kad stigao do drugog sprata

És csak a második emeletre érve

Mi je postalo jasno šta ustvari čujem,

Jutott el a tudatomig, hogy mit is hallok,

Al bio sam i previše bezvoljan

De túlságosan kedvetlen voltam ahhoz,

Da bi izašao na kružni hodnik pogledati

Hogy kilépjek a körfolyosóra és körülnézzek,

gde li sedi taj usamljen borac ulice,

Hol ül ez a magányos utcai harcos,

Ispod oluka ili na vrhu hvatača snega,

Az ereszcsatornán vagy a hófogó csúcsán,

I da utvrdim ko je taj izopačenik,

És megnézzem magamnak, ki ez a perverz lény,

Taj nepopravljiv, zatucan vernik,

Ez a javíthatatlan, bigott hívő lélek,

Koji tako peva kao da se boji

Aki úgy énekel, mintha attól félne,

Da će ga neko zbog toga ošamariti,

Hogy valaki mindjárt pofonvágja érte,

Ko ni ne zna, dal se raduje proleću

Aki azt sem tudja, hogy a tavasznak örvendezik-e,

Koji još ni izdaleka nije nastupio,

Amely még korántsem köszöntött be,

Štaviše u taj hodnicima omeđen

Sőt, ebbe a függőfolyosókkal körülhatárolt

Kutak dvorišta nikad ni neće,

Udvarnégyszögbe soha nem is fog,

Ali bez sumnje svetlosne prilike su se promenile,

De kétségkívül megváltoztak a fényviszonyok,

Dani su postali nešto duži

Valamivel hosszabbak lettek a nappalok

I noći neporečivo blaže,

És tagadhatatlanul enyhébbek az éjszakák,

Il pesmom u sutonu samo od dana se oprašta

Vagy csak esti dalával búcsúzik a naptól,

Od čega nema ni najmanje šta opevati,

Amelyen a legkevésbé sincs mit búcsúztatni,

Nekakva bleda radost može biti činjenica

Valami halvány örömre legfeljebb az adhat okot,

Da polagano se spušta mrak i nestaće

Hogy lassan leereszkedik a sötétség

Konačno ta mrenom presvučena tanjirača svetlosti,

És végre eltűnik a szemünk elől ez a hályogos fénytárcsa,

Al na takvo relativno shvaćanje radosti

De az örömnek ilyen viszonylagos felfogására

Kako bi mogao biti sposoban jedan čupav kos

Aligha lehet képes egy ilyen koszos rigó,

Koji naravno nije neovisan o tome

Amelyik, nyilván nem függetlenül attól,

Da baš u avliji te kuće se našao,

Hogy éppen ennek a háznak az udvarába szorult,

Nesposoban je odlučiti dal da zapeva

Képtelen eldönteni, hogy rázendítsen-e

Il da samo blede nagoveštaje da o tome

Vagy csak tétova jelzéseket küldjön arról,

O čemu na primer ja baš suprotno razmišljam,

Amit én például éppen fordítva gondolok,

Tako ostao sam sam sa ovom akustičkom utvarom

Így aztán magamra maradtam ezzel az optikai tévedés

Koja je optičkom varkom izazvana

Által kiváltott akusztikai csalódással,

Ali je zasigurno složenija i u svom relativnom postojanju

Amely ugyan viszonylagos mivoltában is bizonyosan összetettebb,

Od ove nestvarne pesme ptice

Mint ez a valószínűtlenül vékony madárdal,

Iz koje nikad se ne oslobađaju

De amelyből soha nem szárnyalnak fel

Ni tako počerupani glasovi blaženstva.

A boldogságnak még ilyen megtépázott hangjai sem.