A kételkedő rigó

Délután öt fele elég bátortalanul szólalt meg,

Eleve olyan valószínűtlen volt,

Hogy éppen ezen a borús télvégi délutánon

És ennek a szétrothadt háznak vigasztalan

Belső udvarán támad kedve egy kis hangpróbára,

Mert mi más lehetett, hiszen fölfelé menet

Az első emeleti lépcsőfordulóban

Még alig érte el a hallásküszöbömet,

Alig vált ki a beszűrődő városi háttérzajból

Az a vékony és szaggatott csiripelés,

És csak a második emeletre érve

Jutott el a tudatomig, hogy mit is hallok,

De túlságosan kedvetlen voltam ahhoz,

Hogy kilépjek a körfolyosóra és körülnézzek,

Hol ül ez a magányos utcai harcos,

Az ereszcsatornán vagy a hófogó csúcsán,

És megnézzem magamnak, ki ez a perverz lény,

Ez a javíthatatlan, bigott hívő lélek,

Aki úgy énekel, mintha attól félne,

Hogy valaki mindjárt pofonvágja érte,

Aki azt sem tudja, hogy a tavasznak örvendezik-e,

Amely még korántsem köszöntött be,

Sőt, ebbe a függőfolyosókkal körülhatárolt

Udvarnégyszögbe soha nem is fog,

De kétségkívül megváltoztak a fényviszonyok,

Valamivel hosszabbak lettek a nappalok

És tagadhatatlanul enyhébbek az éjszakák,

Vagy csak esti dalával búcsúzik a naptól,

Amelyen a legkevésbé sincs mit búcsúztatni,

Valami halvány örömre legfeljebb az adhat okot,

Hogy lassan leereszkedik a sötétség

És végre eltűnik a szemünk elől ez a hályogos fénytárcsa,

De az örömnek ilyen viszonylagos felfogására

Aligha lehet képes egy ilyen koszos rigó,

Amelyik, nyilván nem függetlenül attól,

Hogy éppen ennek a háznak az udvarába szorult,

Képtelen eldönteni, hogy rázendítsen-e

Vagy csak tétova jelzéseket küldjön arról,

Amit én például éppen fordítva gondolok,

Így aztán magamra maradtam ezzel az optikai tévedés

Által kiváltott akusztikai csalódással,

Amely ugyan viszonylagos mivoltában is bizonyosan összetettebb,

Mint ez a valószínűtlenül vékony madárdal,

De amelyből soha nem szárnyalnak fel

A boldogságnak még ilyen megtépázott hangjai sem.