Délután öt fele elég bátortalanul szólalt meg,

Bojažljivo se oglasio popodne negde oko pet,

Eleve olyan valószínűtlen volt,

Već u početku je bilo tako neverovatno

Hogy éppen ezen a borús télvégi délutánon

Da koncem zime baš tog sumornog popodneva

És ennek a szétrothadt háznak vigasztalan

I u unutrašnjoj avliji te neutešno trošne kuće

Belső udvarán támad kedve egy kis hangpróbára,

Je našao za shodno da isproba glasnice,

Mert mi más lehetett, hiszen fölfelé menet

Jer šta bi drugo moglo biti, kako sam

Az első emeleti lépcsőfordulóban

Na sprat išao kod prve okuke njegov glas

Még alig érte el a hallásküszöbömet,

Jedva je dopirao do praga čujnosti,

Alig vált ki a beszűrődő városi háttérzajból

Onaj tanak i isprekidan cvrkut

Az a vékony és szaggatott csiripelés,

Jedva se izvajao iz pozadinske buke grada,

És csak a második emeletre érve

I tek kad stigao do drugog sprata

Jutott el a tudatomig, hogy mit is hallok,

Mi je postalo jasno šta ustvari čujem,

De túlságosan kedvetlen voltam ahhoz,

Al bio sam i previše bezvoljan

Hogy kilépjek a körfolyosóra és körülnézzek,

Da bi izašao na kružni hodnik pogledati

Hol ül ez a magányos utcai harcos,

gde li sedi taj usamljen borac ulice,

Az ereszcsatornán vagy a hófogó csúcsán,

Ispod oluka ili na vrhu hvatača snega,

És megnézzem magamnak, ki ez a perverz lény,

I da utvrdim ko je taj izopačenik,

Ez a javíthatatlan, bigott hívő lélek,

Taj nepopravljiv, zatucan vernik,

Aki úgy énekel, mintha attól félne,

Koji tako peva kao da se boji

Hogy valaki mindjárt pofonvágja érte,

Da će ga neko zbog toga ošamariti,

Aki azt sem tudja, hogy a tavasznak örvendezik-e,

Ko ni ne zna, dal se raduje proleću

Amely még korántsem köszöntött be,

Koji još ni izdaleka nije nastupio,

Sőt, ebbe a függőfolyosókkal körülhatárolt

Štaviše u taj hodnicima omeđen

Udvarnégyszögbe soha nem is fog,

Kutak dvorišta nikad ni neće,

De kétségkívül megváltoztak a fényviszonyok,

Ali bez sumnje svetlosne prilike su se promenile,

Valamivel hosszabbak lettek a nappalok

Dani su postali nešto duži

És tagadhatatlanul enyhébbek az éjszakák,

I noći neporečivo blaže,

Vagy csak esti dalával búcsúzik a naptól,

Il pesmom u sutonu samo od dana se oprašta

Amelyen a legkevésbé sincs mit búcsúztatni,

Od čega nema ni najmanje šta opevati,

Valami halvány örömre legfeljebb az adhat okot,

Nekakva bleda radost može biti činjenica

Hogy lassan leereszkedik a sötétség

Da polagano se spušta mrak i nestaće

És végre eltűnik a szemünk elől ez a hályogos fénytárcsa,

Konačno ta mrenom presvučena tanjirača svetlosti,

De az örömnek ilyen viszonylagos felfogására

Al na takvo relativno shvaćanje radosti

Aligha lehet képes egy ilyen koszos rigó,

Kako bi mogao biti sposoban jedan čupav kos

Amelyik, nyilván nem függetlenül attól,

Koji naravno nije neovisan o tome

Hogy éppen ennek a háznak az udvarába szorult,

Da baš u avliji te kuće se našao,

Képtelen eldönteni, hogy rázendítsen-e

Nesposoban je odlučiti dal da zapeva

Vagy csak tétova jelzéseket küldjön arról,

Il da samo blede nagoveštaje da o tome

Amit én például éppen fordítva gondolok,

O čemu na primer ja baš suprotno razmišljam,

Így aztán magamra maradtam ezzel az optikai tévedés

Tako ostao sam sam sa ovom akustičkom utvarom

Által kiváltott akusztikai csalódással,

Koja je optičkom varkom izazvana

Amely ugyan viszonylagos mivoltában is bizonyosan összetettebb,

Ali je zasigurno složenija i u svom relativnom postojanju

Mint ez a valószínűtlenül vékony madárdal,

Od ove nestvarne pesme ptice

De amelyből soha nem szárnyalnak fel

Iz koje nikad se ne oslobađaju

A boldogságnak még ilyen megtépázott hangjai sem.

Ni tako počerupani glasovi blaženstva.