Velikim, žutim očima se diviš suncu, plovećim oblacima,

Nagy sárga szemeiddel a napot csodálod s az elúszó felhőket

Grickajući crven cvet odmaraš se na obali reke,

A folyóparton fekszel ajkaid között piros virággal

Ne shvataš svet koji komplikovane mostove i mašine stvara

A világot nem érted, mely komplikált hidakat és mozdonyokat termel

I hladne geometrije. Ruke ti znatiželjno pretražuju

S hideg geometriákat. A kezed az arcomon kutat kiváncsian

Moje lice, oči, usne opipavaš, zube brojiš, jezik povlačiš,

Szememet, szájamat tapintod, fogaimat számolod, nyelvemet húzogatod

Pa vlastito telo ispituješ. Čudiš se tvrdim bradavicama

majd saját testedet kutatod, csodálkozol kemény mellbimbóidon

Koje su škakljive i smeđe i kudravoj kosi

Mik csiklandósak s barnák s a bodor hajzatot

Koja ti koren butina prekriva i vrisneš, kod mene nije sve tako.

Mely ellepi combjaid tövét s fölsikoltasz, hogy nálam nem minden olyan

Na majku misliš, na valove, ribe, zvezdano nebo,

Anyádra gondolsz, hullámokra, halakra, csillagokra

I na to, odakle potiču tuga, radost i ljubav.

S hogy honnan származik a szerelem, szomorúságok és örömök

Raširenim, velikim očima promatraš, kao tigar tamu džungle,

Nagy szemeidet tágra nyitva figyelsz, mint tigris a dzsungel sötétjét

Ili kao dete vatru koja sve više plamti, žari, postaje luđa

Vagy mint gyermek figyel tüzet, mely egyre lángolóbb, őrültebb, vörösebb

Kako svi zajedno pevaju: vetar, reka, oblaci,

Hogy énekel egyszerre minden : szél, folyam és felhők

Mešaju nam se raspuštene kose, naše ruke se zarobljeno drže,

Szétzilált hajunk összebogozódik, kezeink egymást fogvatartják

Nek stane zemlja, nek se zaustavi prolaznost vremena,

Hogy megálljon a föld, hogy el ne múljon a száguldó idő

Bulke crvene jezike plaze, oko nas do visine glave je narastao

A pipacsok vörös nyelvet öltögetnek, embermagasságra nőtt a gyom

Korov: sjedinjeni smo u prostoru, krvi, mesu

Körülöttünk: térben, vérben és húsban egymáséi vagyunk

I samotni kao Adam i Eva na toj ludoj, prastaroj planeti…

Magányosak, mint Ádám és Éva voltak e bolond ősi csillagon...

Prošla je groznica, mlohava su nam nedra, s naših tela uvenulo otpadaju ruke,

Elmúlt a láz, elernyedtek ágyékaink, lehervadt egymásról kezünk

Stranci smo već, razdvojenih usana i demona

Már idegenek vagyunk, külön ajkakkal és démonokkal

Sa crvenim cvetom u usnama nepomično ležiš na obali reke,

A folyóparton fekszel mozdulatlanul, ajkaid között piros virággal

Latice polako otpadaju – klonulo zatvaraš velike, žute oči.

Melyből néhány szirom lehullott – nagy sárga szemedet lankadtan lehunyod.