kad je tišina sama sebe prožderala,

mikor a csend felfalta önmagát,

niz isprekihutih bedastih

megszakadt nyomok ostoba

tragova:

egymásutánja:

u podnožju mojih dečačkih žarkih

gyermekkorom sötét tűzfal-félelmeinek

strahovanja, moji protekli memljivo

tövében, nyálkásan csillogó

sjajni dani.

múlt nappalaim.

lica optočena jedva primetnim, u tami

a derengő, sötétben átvérzett stigmák

prokrvljenim stigmama.

övezte arcocskák.

od onda što šta se desilo. opet sam odlutao.

azóta történt egy s más. de megint eltérek:

ne, ne, nisam se još navikao

nem, nem, nem edződtem még hozzá

da žilavo trpim,

a szívós elviseléshez,

uglavnom sam zdrav, radno sposoban,

nagyjából egészséges vagyok, munkabíró,

i nisam previše

és nem túlságosan

nikakav.

semmilyen.