Az öregség találkozik a kályhasuttal. Ez, valahogy, elkerülhetetlen. Tisztességgel köszönnek egymásnak. Az öregség pedig, aki már jócskán eltörődött, csöndesen megkérdezi: "Öledbe fogadsz-e?"

Sretne se starost sa zapećkom. To je nekako neižbežno. S poštovanjem se pozdravljaju. A starost, koja je već podosta oronula, tiho upita: “Primaš li me u svoje krilo?”

A kályhasut eddig mindenkit befogadott, aki nála keresett menedéket. A fekete macska már régi-régi lakója. Miért ne fogadná be hát az öregséget is?

Do sada zapećak je svakoga, ko god je kod njega utočište tražio, primio. Crna mačka je već odavno njegova stanarka. Pa zašto ne bi i starost primio?

És ha már befogadta, akkor az öregség kénytelen megosztani a helyét a macskával, aki, mert régebbi vendég, tudja a szabályt: mindaddig ura maradhat a helyzetnek, amíg simulékonyan viselkedik.

I kad nju je već primio, starost svoje mesto neminovno mora sa mačkom deliti, koja, kao starija sustanarka zna nepisano pravilo: sa situacijom dotle može vladati dok se pristojno ponaša.

Miért is ne tenné? Kedvére való az életfogytiglanig tartó, megosztott magány.

Pa zašto ne bi i tako ponašala? Po volji je ta, za večnost podeljena samoća.