„Sikerült”, súgja diadalmasan és visszahúzza a bugyiját. A fénymásoló csöndesen kattog és lajstromozza minden tévedésemet. Ez a szerelem, a csatakos alkony odakinn, a pásztoróra idebenn. A kiégett fénycső a kismillió félrekúrást megért asztal fölött. Légy mászik a tapétán, halkan nevet. „Elválsz?” Felfoghatatlanul rövid az élet. Ha és amíg leérek a portáig, megőszülök. Otthagyom, mint bőröndöt a hotelszobában. Vagy mint a taxiban, ahol először. A konferencia után, New Yorkban, meghatározhatatlan számú félrenyelt mondat után. Van, hogy Isten sem akar tudni az egészről, van, hogy a káprázó felismerések sem vonatkoznak semmire. Résnyire nyílik az ajtó, szellemek csukják-tárják, tudják, hogy tudom.
„Uspela sam” šapnula je slavodobitno i povukla gaćice. Tiho klepeće aparat za forokopiranje i zapisuje svaku moju zabludu. To je ljubav, vani lapav suton, unutra noć ljubavnika. Pregorela neonska cev iznad stola koji mali milion neuspelo kurenje doživeo. Na tapeti muha se kreće, tiho se smeje. „Rastaješ li?” Život je neshavatljivo kratak. Ako i dok stignem do kapije, posedim. Ostavljam kao kofera u sobi hotela. Ili u taksi gde prvi put. Ili posle konferencije u Nju Jorku posle neodređenih broja nakrivo progutanih rečenica. Desi se da o tome ni sam Bog ništa ne želi znati, desi se da me ni zasenjive spoznaje ne privlače. Odškrinu se vrata, duhovi otvaraju i zatvaraju, znaju da znam.