Som et besynderlig sendebud uten en eneste nyhet

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot

fordi han satt sommeren lang på toppen av fjellet,

mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este

så han at byens lamper ble tent der nede i kveldingen,

kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket

så han dem hverken nærmere eller større enn stjernene,

sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

og hørte han surring, gjettet han om det var bil eller fly

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?

eller en båt på den blankstille Donau, og hørte han gjenlyd

vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott

av spredte dunk og dump i dalene, tenkte han: steinhoggere

tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat

hamrer et hus der nede eller den onde naboen tvers over floden

vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

prøver maskingeværene sine - han var likeglad, han visste

gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta,

at menneskeslekten er gal, at den ikke kan være i ro, det gode

balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,

legger den øde, det som blir bygget opp gjennom århundrer,

százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért

faller i grus i en barnslig tvist, mer viktig for slekten

ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

er bandenes bitre rett enn at jorden skal blomstre,

jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és

at ånd og kjærlighet skal flamme mot himmelen

a konok isteneket vakítva lobogjon az égig

slik at gudene blendes — sendebudet fra fjellet visste alt dette

szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök

og gjemte seg langt vekk fra nyhetene, men da den plystrende

s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

piskende svirebror, vinden, slår til, da den grusomme, fjerne solen

korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap

med vellystige smil ser hvordan bladene, de forlatte elskerinner,

kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos

blekner for ham i selvmorderisk vemod og svever

bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,

som en syk danserinne, fallende død ut av danseringen:

mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

da står sendebudet opp, tar sin stokk og begynner å gå

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes

mot de folkerike dalene, som jaget av fjellets store budskap,

völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről

spør man etter budskapet, greier han bare å si: det er høst!

és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!

han roper det ut som et stort budskap, det som alle vet: det er høst!

nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

slik går det også med mitt store budskap: som fjellet sprenges

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több

av flere kilder og større snetyngder på sitt hode, slik brister også

forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem

mitt gamle hjerte av ord, men hvilket budskap er det jeg bringer?

úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit

hvorfor bekymre seg om et budskap? verden er i gjære, dager går

bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

i kappløp med år, år med århundrer, de vanvittige folkene

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült

er urolige: hva teller alt dette? jeg ser bare høsten,

népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre

jeg føler bare høsten som vise planter og fromme dyr,

nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor

føler hvordan jorden dreier seg mot himmelens mer avmektige

állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

landskap og at dens pust blir svakere som hos elskende -

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -

å, hellige Rytme, den evige kjærlighetens store rytme, årenes

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek

rytme, rytmen av Guds dikt - hvor liten er ikke

ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden

den menneskelige skjebne! jeg hører vinterens myke skritt,

emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

den hvite tigeren kommer og strekker seg ut over landskapet,

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,

den skjærer tenner, biter, den samler sine trege

csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha

lemmer og går, marken få flekker av dens fallende fell,

tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,

den går og forsvinner inn i den nye vårens duftende jungel.

megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.