Eg blir trulaus mot det fedreland eg drøymde,

Elképzelt hazámhoz hűtlen leszek,

trulaus mot mitt vemods kvinnestjerne,

hűtlen a bánat nő-csillagához,

trulaus mot alt vanvits veg i sommar.

hűtlen a téboly útjához e nyárban.

På balkongen min ei jernkorg,

Erkélyem vas-kosarába

burde vinden setje sine gule støv-flagg,

tűzze ki sárga porzászlait a szél,

alt er audt og tomt,

mert puszta hely immár,

ingen dokker lenger, ingen blomar,

ott nem tipródik baba se virág,

ingen syner som kan fengje.

se gyullasztó ábránd,

Også eg forsvann,

eltűntem onnan magam is,

ein trufast vaktpost,

hűséges őrszem,

eine, men påpasseleg til tusen.

ki árván s félelmesen tudtam figyelni.

Ingen finn meg heime i mitt hus,

Nem talál meg házamban senki,

verken uvenn eller venn,

se ellenség, se barát,

men eit jegerblikk vil lett oppdage

de vadászó szemük föllelheti

spor av mine ørneklør på søndagsbladet,

sas-körmöm nyomát a vasárnapi újságokon,

songen på mitt bord

asztalomon az éneket

og tenkje-oska i den store skåla.

s nagy tálban a tünődés hamuját.

Det lykkelege landet fann eg opp

Kitaláltam a boldog hazát,

og skauv det frå meg att, i fantasien,

s nehogy e szent napon orkán bántsa,

så ingen vill orkan skal plage det

félretette képzeletem.

på slik ein heilag dag.

Én pedig porban, légy-döngésben

Sjølv står eg her i støv og fluesurr,

plakátok édes mosolyában

i veggplakatars søte smil,

csak állok a söntés szentjei közt,

blant heilagmenn omkring ein bardisk,

félvállra akasztott kabáttal,

med frakken slengt om eine skuldra

két kézre fogott pohárral.

og glaset mellom begge hender.