Ein blome av metall, ei klokke, står

Halántékuknál óra: fémvirág,

ved tinningen og tikkar giftig dogg.

ketyegve hullik mérges harmata.

På himmelkvelven sprakar stjerneskot

Csillaghullásos most az éjszaka,

og natta susar som ei lauvtung grein.

az ég suhog, mint óriási ág.

Lik jorda i si tåke vrid dei seg,

Ha már az ember kisded nem lehet,

men aldri kan dei bli som barn igjen.

mint föld a ködben forog, hánytorog,

Minutta slår dei som ein meteor

a percek verik, mint meteorok

mot hav, som naglane mot Kristi kropp.

a tengert, mint a Krisztust a szögek.

Og mannen på si beitemark av sorg,

Ha már a férfi gond füvén legel,

han seier: «Høyrde du, ei stjerne fall?

csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?

Trur du vi søkk i mørke djup til sist?»

Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?

Men kvinna ventar i sin heite trå.

Az asszony vár és vágyakban delel.

Om hennar hofter fløymer serken mjukt.

És ingecskéje lágyan fönnakad

Og tid og død kan ikkje skade meir.

a csípején, már nem tudsz ártani

To nakne føter sov; nå vaknar dei

idő, halál, már alvó lábai

og lyser som eit lite morgengry.

megébredtek és világítanak.