Már nem a tó és nem a tenger

Ce n'est plus le lac ni la mer

nem a világ boltozata

ni la voûte de l'univers

nem a hullám, nem a villám

ni la vague ni l'éclair

betölti szemem a férfi

qui remplit mes yeux mais l'homme

aki jön a végtelen vízről

qui vient, depuis l'eau sans limite

csónakkal, vászonruhában

clans son carrot, vêtu de toile,

hó jelenése, vért se köhög már

ce spectre de neige qui ne crache plus le sang

nem zihál, semmi erőfeszítés

ne halète plus pas d'effort

két evezője vadliba-toll

ses rames : plumes d'oie sauvage

kiköt s a párában asztal várja

il aborde, dans la brume une table l'attend,

kenyér és hal meg bor s körülötte

du pain et du poisson et du vin et autour

mind aki rajongja olyan ívben

ses admirateurs selon la même courbe

akár a szivárvány arca előtt

que l'arc-en-ciel devant son visage

SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT

SACRÉ EST NOTRE PAIN, FURENT BONS NOTRE POISSON ET NOTRE VIN, J'Y VIS MEME UN ARC-EN-CIEL

S elevez tőlünk a szent és barbár

Pufis s'éloigne le saint, le barbare :

két evezője vadliba-toll

ses rames : plumes d'oie sauvage

zendül a tó és zeng a tenger

le lac tonne la mer résonne

föltámad a hullám, a villám

éclair et vague rebondissent

reped a világ boltozata

se fend la voûte de l'univers

megölnék egymást az elemek

les éléments voudraient s'entre-tuer

alakok elvérzenének

et les personnages saigner

de ő feltartja kezét, csönd lesz

mais il lève la main, un silence se fait,

patyolatot ád a sebekre

il pane les plaies avec une toile fine,

rend lesz, de marad a feszesség

un ordre s'installe, mais y demeure la tension,

a vízé, az égé, hegyeké

Belle de l'eau, du del, des cimes,

homlokok tektóniája

reste la tectonique des fronts humains

kőművese a világosságnak

lui, maçon de la clarté,

siratja az elherdált világot

pleure le monde dilapidé

s fölépíti káprázatában

et le rebâtit de par son mirage