E’ avvenuto, quel che mancava ancora,

Mi hátra volt még, elkövetkezett.

S’è compiuto il fato della nostra esistenza terrena.

Ci incontriamo – sorte misericordiosa! –

E földi létben gyász sorunk betölt.

Davanti la tomba – un’altra e per l’ultima volta.

Credevo, mi conoscerai, ci sarà del tempo,

Találkozunk - irgalmas végezet! -

Dentro di noi il dolore invertirà il posto;

E vedrò scorrere, quando sarà tardi,

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.

Le lacrime del pentimento sul tuo viso.

Perché è enorme, ciò che io avevo perso,

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz

Per sopportar’, la forza, mi aveva dato il cielo,

Quel che io vedo, non vede nessun altro,

S helyet cserél bennünk a fájdalom;

Perché di miracoli è capace il mio ricordo.

Dal passato, mi balena davanti un minuto,

És folyni látom, majd ha már késő lesz,

Come un’isola sommersa dall’oceano;

Ed io rivedo di nuovo il tuo giovane viso,

A megbánásnak könnyét arcodon.

Quando il tuo cuor non batteva per nessun altro.

Mert amit én vesztettem, óriás,

Questa magia, anche su di te si riverbera,

Quest’anima è la tua Vesta – chiesa.

Hozzá az ég adott erőt nekem.

Rappresentata nel suo altare vedi te stessa,

Cosa sono io per te ormai capisci da sola:

Én látok itt olyant, mit senki más;

Quando avrò lasciato la vita temporale,

L’eternità dell’amore e delle preghiere

Csodákat mível emlékezetem.

Rinchiusa nei canti, nella morte…

Eppure il cielo, vedi, ci aveva uniti insieme!

A multból fölmerül egy pillanat,

Tu, che i tuoi tesori incompresi, le tue grazie,

Avevi sprecata per le persone indegne;

Mint oceánból elsülyedt sziget;

Io, prigioniero penitente di quest’idolo freddo,

Che ogni voluttà nel cuore aveva soffocato:

És látom újra ifjú arcodat,

Or’ siamo seduti come anime nelle catacombe,

E ci guardiamo a lungo, senza parole…

Mikor még másért nem dobbant szived.

Nei nostri sguardi, ahimè! Non il perduto,

És e varázslat rád is visszahat.

Ma il dolore del non conquistato paradiso.

Così sta ferma la luna dopo la bufera furiosa,

E lélek a te Veszta-templomod.

Sopra una nuvola torreggiante e acquietata,

E guarda di sotto, melanconica, nella notte,

Oltára képében látod magad;

Tristemente, senza alcuna passione,

Ascoltando il silenzio sepolcrale,

Mi vagyok én neked, most már tudod:

Sotto il bosco oscuro e spettrale,

Mentre dagli alberi grandi lacrime

Ha majd a földi élettől megváltam,

Cadono silenziose sulle foglie avvizzite…

Imába, dalba foglalt szerelem

Örökkévalósága a halálban...

Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra

Pazaroltál nem értett kincseket;

Én, a hideg bálvány vezeklő rabja

Ki minden kéjt szivébe temetett:

Most itt ülünk siralomházi lelkek,

És nézzük egymást hosszan, szótalan...

Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,

Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán,

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sírbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak...