Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett.

E földi létben gyász sorunk betölt.

Találkozunk - irgalmas végezet! -

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz

S helyet cserél bennünk a fájdalom;

És folyni látom, majd ha már késő lesz,

A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,

Hozzá az ég adott erőt nekem.

Én látok itt olyant, mit senki más;

Csodákat mível emlékezetem.

A multból fölmerül egy pillanat,

Mint oceánból elsülyedt sziget;

És látom újra ifjú arcodat,

Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.

E lélek a te Veszta-templomod.

Oltára képében látod magad;

Mi vagyok én neked, most már tudod:

Ha majd a földi élettől megváltam,

Imába, dalba foglalt szerelem

Örökkévalósága a halálban...

Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra

Pazaroltál nem értett kincseket;

Én, a hideg bálvány vezeklő rabja

Ki minden kéjt szivébe temetett:

Most itt ülünk siralomházi lelkek,

És nézzük egymást hosszan, szótalan...

Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,

Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán,

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sírbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak...