Mi hátra volt még, elkövetkezett.

E’ avvenuto, quel che mancava ancora,

S’è compiuto il fato della nostra esistenza terrena.

E földi létben gyász sorunk betölt.

Ci incontriamo – sorte misericordiosa! –

Davanti la tomba – un’altra e per l’ultima volta.

Találkozunk - irgalmas végezet! -

Credevo, mi conoscerai, ci sarà del tempo,

Dentro di noi il dolore invertirà il posto;

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.

E vedrò scorrere, quando sarà tardi,

Le lacrime del pentimento sul tuo viso.

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz

Perché è enorme, ciò che io avevo perso,

Per sopportar’, la forza, mi aveva dato il cielo,

S helyet cserél bennünk a fájdalom;

Quel che io vedo, non vede nessun altro,

Perché di miracoli è capace il mio ricordo.

És folyni látom, majd ha már késő lesz,

Dal passato, mi balena davanti un minuto,

Come un’isola sommersa dall’oceano;

A megbánásnak könnyét arcodon.

Ed io rivedo di nuovo il tuo giovane viso,

Mert amit én vesztettem, óriás,

Quando il tuo cuor non batteva per nessun altro.

Questa magia, anche su di te si riverbera,

Hozzá az ég adott erőt nekem.

Quest’anima è la tua Vesta – chiesa.

Rappresentata nel suo altare vedi te stessa,

Én látok itt olyant, mit senki más;

Cosa sono io per te ormai capisci da sola:

Quando avrò lasciato la vita temporale,

Csodákat mível emlékezetem.

L’eternità dell’amore e delle preghiere

Rinchiusa nei canti, nella morte…

A multból fölmerül egy pillanat,

Eppure il cielo, vedi, ci aveva uniti insieme!

Tu, che i tuoi tesori incompresi, le tue grazie,

Mint oceánból elsülyedt sziget;

Avevi sprecata per le persone indegne;

Io, prigioniero penitente di quest’idolo freddo,

És látom újra ifjú arcodat,

Che ogni voluttà nel cuore aveva soffocato:

Or’ siamo seduti come anime nelle catacombe,

Mikor még másért nem dobbant szived.

E ci guardiamo a lungo, senza parole…

És e varázslat rád is visszahat.

Nei nostri sguardi, ahimè! Non il perduto,

Ma il dolore del non conquistato paradiso.

E lélek a te Veszta-templomod.

Così sta ferma la luna dopo la bufera furiosa,

Sopra una nuvola torreggiante e acquietata,

Oltára képében látod magad;

E guarda di sotto, melanconica, nella notte,

Tristemente, senza alcuna passione,

Mi vagyok én neked, most már tudod:

Ascoltando il silenzio sepolcrale,

Sotto il bosco oscuro e spettrale,

Ha majd a földi élettől megváltam,

Mentre dagli alberi grandi lacrime

Cadono silenziose sulle foglie avvizzite…

Imába, dalba foglalt szerelem

Örökkévalósága a halálban...

Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra

Pazaroltál nem értett kincseket;

Én, a hideg bálvány vezeklő rabja

Ki minden kéjt szivébe temetett:

Most itt ülünk siralomházi lelkek,

És nézzük egymást hosszan, szótalan...

Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,

Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán,

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sírbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak...